Itt-Ott, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 5. szám
A fölényes mosolyt, amit nekünk szántál, próbáld ki egyszer a fürdőszobád tükrében. Nézz önmagad szemébe! Vajon megtalálod-e benne az egykori kiscserkészt, aki néhány évtizede te voltál ? Tudod, én csak azokban az emberekben bízom, akik egy csipetnyit megőriztek a hajdani kamasz lélekből. Belőlük lesznek a szép öregemberek. Olyan szépek, mint egy kiscserkész. Csúf öregembernek lenni — csúf halál! —tibor— A torontói Krónikában (1977. szept., 3-6) olvastam egy cikket, amit nem hagyhatok kommentár nélkül, annyira tipikusan tükrözi a múlt és a jelen sóvén szűk-látókörűségót. Az ismert emigráns közíró azt állítja, hogy az erdélyi kérdést úgy lehet legjobban az amerikai közönséggel ismertetni, ha párhuzamot vonunk az erdélyi és egy esetleges amerikai fordulat kozott. Az író szerint: Tudvalevő, hogy a kubai menekültek száma úgy megnövekedett ma már Del- Floridában, hogy az utcákon több spanyol beszédet hall az ember, mint angolt. Könnyen megtörténhetne tehát, hogy alig néhány évtized múltával, valamilyen szerencsétlen világpolitikai fordulat révén, Floridát Kubához csatolják, a dél-floridai spanyolajkú többség jogán, és így az angolnyelvű floridaiak "kubai kisebbséggé" változnának át. Az amerikaiak erre azonosan válaszolnak: "Ha nálunk nem tetszik, le is út, fel is út!" írónk ezt helyeslőén nyugtázza mikor arról beszél később, hogy "aki Amerikában él, de nem kíván beleilleszkedni az amerikai keretbe, az visszavándorolhat oda, ahonnan jött." (Nem tér ki arra, hogy mi az "amerikai keret." Arra sem, hogy az indiánok mit csináljanak ha nekik nem tetszik a rezervátumokon a nyomorgás.) Ebből az olvasót oda vezeti, hogy csakis két lehetőséggel állunk szemben, a lassú beolvadással vagy a kivándorlással. (Közben megjegyzi, hogy ez a történelmi jog alapján Erdély esetében nem áll fenn, mert ott a magyarok képezik az "őslakosságot.") A párhuzam sánta mivolta most nem érdekel. Az se, hogy a cikk fő célja nem az amerikai élet analízise, hanem Erdély sorsa. Engem inkább a fogalmazásban rejlő gondolkozás zavar és ezt akarom tovább boncolgatni. Ti. írónk mentalitása teljesen egyezik Ceau^escu elvtárséval — azzal a különbséggel, hogy 5 a románokat tartja Erdély "őslakóinák." Az ilyen mentalitás átvetítése az amerikai közéletre — abszurdum! Ez a DAR (Az Amerikai Forradalom Honleányai) -szervezte angolszászosító akcióval, az olvasztó tégely ideáljával egyenlő, amit legalábbis a hatvanas évek óta már hivatalosan nem támogat az amerikai államgépezet. A mozaik-társadalom, a pluralizmus ideálja most a hivatalos nemzetformáló formulája az Egyesült Államoknak. Ez pedig egy harmadik lehetőséget biztosít a kivándorlás és a beolvadás mellett: a kettős hűségét. Mint a múltban a vallás, úgy ma a népi hovatartozás magánüggyé válik. Ahogy eddig lehetett valaki nyíltan katolikus-amerikai, zsidó-amerikai vagy metodista-amerikai, úgy lehet ma nyíltan ír-amerikai, indián-amerikai, zsidó- vagy magyar-amerikai. Tehát — végre — elválasztódik az állam fogalma az etnikum fogalmától. És ez minél inkább így kell, hogy legyen, mert a közigazgatást, a közgazdaságot óriási bürokráciák veszik át, melyeknek a tradicionális sovir izmus csak akadály, nem előny! Ezt a fejleményt illene közírónknak észrevenni. Máskülönben miképpen oldaná meg az erdélyi kérdés-komplexumot, ha isteni csoda által holnap visszacsatolnák Erdélyt Magyarországhoz ? Félek, ő is csak két alternatívát lát: a magyarosításét vagy a kivándorlásét. Nem is lehet teljesen elítélni érte, hisz Ceau^escu és társai is így gondolkoznak. De aki szebbet, jobbat akar a nemzeti és más kisebbségeknek, az nem 11
