Itt-Ott, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 5. szám

lágosságával az a nagy kérdés, hogy vájjon kell-e a magyarságért a létet, illetve a létért a magyarságot feláldozni? A kisebbségi, vagy szétszórtságban élő magyarokra gondolok elsősorban, de gondolok más népek életpéldájára: osztrákokéra, csehekére, tótokéra,- nem utolsó: renden azokra az emberekre, akik a zsidótörvény következtében kerülhetnek ilyen döntés elé. Érthetően, egyre általánosabbá válik az a felismerés, hogy nemzetünk fennmaradás a öntudatosabb és erősebb magyarság kialakulásától függ. Szükség tehát a magyarságot erősíteni. Az erősödés lehet fizikai és szellemi, de fizikai is csak akkor, ha előbb szellemi, azaz őntudatosító.

Kedves Barátaim! —így vélekedett nagy püspökünk, Ravasz László "A magyarság" c. eszszéjében 1939-ben, all. világháború küszöbén, amikor a nacionalista korszellem megkövetelte minden nép legjobb gondolkodóitól a nemzeti önmeghatározás megkísérlését. Ezt a korszellemet végleg eltüntette a háború következményeivel, de Ravasz megállapításai semmit sem vesztettek aktualitásukból. Sőt, még jobban illenek 3zavai mai helyzetünkre, hiszen ma már nem finom repedés, hanem szakadék az, ami a magyarság és az egzisztencia fogalmát egymástól elválasztja. S itt én is elsősorban a kisebbségi, vagy szétszórtságban elő magyarokra gondolok. Minket is, mindannyiunkat, tudatosan vagy tudat alatt foglalkoztat a kérdés, "hogy vájjon kell-e a magyarságért a létet, illetve a létért a magyarságot feláldozni, " ha nem nekünk ma, akkor holnap fiainknak, leányainknak. És mi még jobban tudjuk, mint Ravasz László 1939-ben, hogy fennmaradásunk—itt rövid távon már, de hőszszabb távon mindenütt—, egy "öntudatosabb és erősebb magyarság kialakításától függ." Mi még Ravasznál 'is tovább megyünk egy lépéssel s kimondjuk a számára még kimondhatatlant, hozzá tévén a magyarság fizikai és szellemi erősítésének pilléreihez a harmadikat, a hitbeli erősítés pillérét is.

Vannak, akik ezért gúnyolnak, lenéznek. Idealisták vagyunk, mondják, akiket a világ kinevet. Hadd mondják. Ez az idealizmusunk tudatos és öntudatos: egész szétszórtsági egzisztenciánk azt bizonyítja, hogy hit nélkül nincsen se fizikai, se szellemi megerősödés számunkra, hanem csak elenyészés és beolvadás. A hitet pedig lehetetlen kielégítő módon racionalizálni materialista alapokon.

Most természetesen bizonyos magyarországi körökre gondolok, de azokra is, akik gondolkodásmódjukat e körökből importálták ide. Szándékosan használom a "körök" szót, mert mostani magyarországi utam alkalmával méginkább meggyőződtem arról, ami már régen véleményem: hogy úgy általánosítani, ahogyan ezt sajnos nagyon sokan teszik nálunk, még a magyarországi államvezetés esetében sem helyes. Ha mi ugyanis idealisták vagyunk, az ő soraikban is akadnak bőven olyan erkölcsös emberek, legmagasabb helyeken is, akik éppúgy kiérdemlik a cinikusok gúnykacaját, mint mi.

Magyarország napjainkban nagy erőfeszítéseket tesz irányunkban. Ez világos mindenki előtt. Sok szót pocsékolunk arra, hogy rejtett, hátsó szándékokról beszélünk e kampány kapcsán. Pedig annyira nyíltan és áttekinthetően történik minden, hogy a kérdés tulajdonképpen említésre sem méltó. Ők tudják, hogy mi tudjuk, hogy ők tudják, hogy mi tudjuk. Vagy hogy tudnunk keUene: nem önzetlen ez az aktivitás, semmi esetre sem az. Ám a nemzettestnek mi vagyunk a legerőtlenebb tagja, mindazonáltal igen szükséges tagja, s e tag elhalása nem lehet érdeke a többinek. Egyben azonban mi vagyunk a legtisztességtelenebb tag is, mert siralmas állapotunkért mi felelünk.

Ha pezsgő, erős, szervezett életet élne az amerikai magyarság, nem volna mit félnie senkinek az egyoldalú, magyarországi közeledéstől. Közeledések persze akkor is lennének, de más szinten, más alapokon.

Egyoldalúságról beszélek, pedig a valóságban nem egyoldalú az sem, ami csak kifelé irányul. A puszta erőfeszítés jó hatással van az aktivitást kezdeményezőkre is, mert miatta olyan szempontokat kell figyelembe venniök, amiket egyébként nem vennenek szainí-7