Itt-Ott, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 5. szám
tásba. Jelen esetben ez azt jelenti, hogy ha Magyarország jobb benyomást óhajt elérni köreinkben, a valóságban is jobbá kell, hogy váljék számunkra — ez pedig, nézetűnk szerint, Magyarország számára csakis pozitívum lehet. Ám bármilyen jóindulatú Magyarország vállalkozása, nekünk egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy itt élűnk, s hogy többségűnkben az Egyesült Államok polgárai vagyunk. Ezt Magyarországon is tudják, persze. Idézem Gosztonyi János államtitkárt: "Mi azt mondjuk a külföldön élőknek, legyenek jó állampolgárai befogadó hazájuknak . . .." Ez a felismerés alapvető fontosságú az itteni magyarság és Magyarország közti kapcsolatok megítélésénél. Érdekes módon éppen azok lepnek túl az itt becsületesen megengedhető határokon, akik ittlétüket ideiglenes állapotnak fogják fel. Aki viszont egy állandósult amerikai-magyar társadalom felépítésén fáradozik, tudni fogja, hogy mi a kötelessége mind az összmagyarság, mind az Egyesült Államok iránt. De elég erről. Nekünk itt és most, különösképpen Baráti Közösségünkben, nem Magyarország az elsődleges probléma, nem is Erdély, vagy a többi elkalózolt országrész. Nekünk elsősorban azzal kell törődnünk, ami Magyarország számára, bármilyen az ottani rendszer, mindig csak marginális fontosságú maradhat: ós ez a magunk sorsa, a mi jövőnk. Jövőnk nekünk ebben a környezetben csak akkor lesz, ha nem valósítunk meg kevesebbet, mint a magyarságunk és az egzisztenciánk közti hasadék betöltését. Ez azt jelenti, hogy meg kell találnunk azokat a formákat, melyek számunkra lehetővé teszik a magyar életet itt, a szétszórtságban is. Hogy ez lehetséges, bebizonyítottuk már. Nagy erőfeszítés nélkül azonban nem megy. És nem megy, főleg, hit nélkül, ami öntudatot, azonosságot és belső tartást, lélekerőt ad. Az azonban természetes, hogy sajátos formákról lehet csak szó, Az amerikai magyar élet nem lehet, nem maradhat a hazainak korcs utánzata. A magunk kereteiben, a magunk intézményeivel, a magunk társadalmában kell kialakítanunk a magunk magyarságát. De ez a magyarság teljes, mindent felölelő kell, hogy legyen. Nem elég a részlet. Nem elég csak a nyelvművelés, vagy csak a népi tánc. Nem elég csak a cserkészet, a magyar egyház, iskola, még ott sem, ahol ezek megtalálhatók. Ami kell, az az alapvető hit a magyarság értékében. Az olyan hit, ami mindent összefog, amire minden egyéb felépülhet, amiből táplálkozhatnak családjaink, intézményeink egész társadalmunk. Aki nem hiszi, hogy ez így van, nézze meg ezt a társadalmat ma, objektív távlatból. Az igazság az, hogy az amerikai-magyar társadalom, ami sajátos hit, ideológia és öntudat nélkül csupán a 70 esztendőn át Magyarországról importált, többnyire silány szellemiekből éldegélt, ma már a végét járja, s maholnap már csak a magyarországi történészek kutatják poros nyomait. Vannak azonban reménytkeltő fejlemények is. Mindnyájan tudunk ilyenekről, kiváló egyéni vagy szervezett munkáról, mely a külföldi magyarság megmaradását igen hatásosan segíti elő. S én a magam részéről büszke vagyok arra, hogy a legértékesebb munkások közűi aránytalanul sokan varrnak Közösségünk soraiban. Persze, mégnem elegen. De ez a Közösség kitűnik abban, hogy minőségileg is, erőben isnemlefelé, hanem felfelé tart. Ez azt bizonyítja, hogy az alapelvei jók. Hogy ennek ellenére még szerény az elért eredmény, az arra mutat viszont, hogy a jó alapokkal még nem tanultunk meg hatásosan élni, dolgozni is. Alapelveink tudvalevőleg vallásosak. De nem felekezeti vallásosságról van nálunk szó, hanemhozzáallásról, erkölcsökről. Ne gondolja senki, hogy elveinket nem valljuk őszintén és meggyőződéssel. Ám azt is hozzátesszük, hogy ezek az elvek az itteni életmóddal kongruensek. Ez azt jelenti, hogy alapjukban véve amerikai elvek. S valóban, közösségünk az egyetlen szervezet a maga nemében, mely nem importált alapokon áll. Ezek az alapok; az egyéni lelkiismereti szabadság, a tolerancia és a józan ész. Szervezeti formánkban pedig az egyetlen demokratikus magyar organizáció vagyunk, amerikai szellemben, a szó legszigorúbb értelmében. A tolerancia, mint arra Alkotmányunk is utal, magyar hagyomány is, a reformációkori 8
