Itt-Ott, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 4. szám
Mindnyájan meghalunk egyszer. Ettől nem lehet megmenekülni. De a mai rohanó életbenmajd mindenki elhessegeti a kellemetlen gondolatot, az elmúlás rejtélyét, a biztos tudatot: nincs menekvés a haláltól! Csak közeli barát, rokon halála ébreszt olykor múlandóságunkra, életűnk röpke, bizonytalan terjedelmére. De ha mi nem gondolunk is rá, mások gondolnak elmúlásunkra, sőt számítanak rá. Az amerikai "halálipar" várja végűnket. Temetkezési vállalatok, temetők, sírkövesek óriási pénzeket keresnek minden halott "előkészítésével," eltemetésével. Az ország egyik legérdekesebb, de legnyugtalanítóbb ipara ez. Akkor keres rajtunk, mikor már nem állhatunk ellen és olyan "szerv£z"-zel, amit nem kértünk, nem óhajtottunk: hogy testűnk búcsúját "megszépítve" tálalják az élők elé . . . családunk költségére! Feltűnő, hogy az 1945 után Amerikába vándorolt magyarok nem kerestek intézményes védelmet a temetkezéssel járó visszaélések ellen. Ez annál érdekesebb, mivel öregamerikás elődjeik gondoskodtak temetkezési biztosításról. Talán a halál közelebbi volta bányában, gyárban késztette őket erre. De talán több volt meggondolásukban: a föld közelségében esetleg jobban tisztelték az ősöket, s általuk a múltat, amiből kiszakította őket a sors. Tudtommal egyetlen magyar temetkezési biztosítót, vállalatot se alapítottak a 45 utáni magyarok. Mintha nem is törődnének halottjaikkal — pedig ma fontosabb lenne velük foglalkozni, mint valaha, hisz közösségünk fennmaradása szorosan fűződik halottaink tiszteletéhez. És épp ez a tisztelet az, amit a halálipar pénzéhsége csúffá tesz. Milyen szervizt szolgáltat a halálipar ? Erre Jessica Mitford könyve, The American Way of Death ad némi választ. Mitford főleg azt kifogásolja, hogy az ipar (a "funeral home"tóla sírhely-, -kő- és virágárus vállalatokig) az emberek lelkileg leggyengébb állapotára építi haszonűzését. Ma szinte lehetetlen egy felnőttet $2 000-ből eltemetni. Hogy legalább ennyit kipréseljenek a családból, adnak ellenértékben egy ízléstelen koporsót (kismatraccal, selyemhuzattal), bebalzsamozzák s "megszépítik" a holtat s pompás menet kíséretében elföldelik. Aki másként indítná végső útjukra szeretteit, mindenféle társadalmi és "szakszervezeti" akadályba ütközik. Pl. a legtöbb hamvasztó cég csak koporsóstól porlaszt tetemet. Fizessünk a koporsóért így is, úgyis! A halottat pedig akkor is pácolgatják, szépítgeük, ha csukott koporsót rendelünk. Az érv az, hogy ez higiéniai törvény, bár ez (tudtommal) csak három államra áll. Úgy vélik, a hulla meglékelése, kifúrása, kitömése és összevarrása jó hatással van a túlélőkre, mert így az elhúnyt mintha csak aludna a ravatalon. Kozmetikával pírt festenek ábrázatára, s nyugodt arccal várhatja a kíváncsiakat. Kell ez a meghurcoltatás a magyar halottaknak is ? Nem! Vannak olyan vallási és temetkezési közösségek, szervezetek, melyek sikeresen elkerülik mind a halott megcsonkítását, mind a borzasztó anyagi sarcot, ami ezzel jár. Szervezett összetartással ezek a kis közösségek hatásosan megvédik szeretteiket a giccses koporsótól, a balzsamozástól, a kozmetikától. Kiharcolták maguknak, hogy halottaikból ne készítsenek múmiákat, hanem hogy emberi méltóságuk elvesztése nélkül találjanak örök nyugalmat — akár gyors elföldelésben, akár elhamvasztásban. Legyen nekünk is fontos közösségi célunk halottaink megvédése. Az igazi és mély emberi értéket, az egyén lelkét, szellemiségét nem engedhetjük, hogy eltompítsák üzérkedéssel, a test kikészítésével, a külsőségek hangsúlyozásával. Azon iparkodjunk, hogy minden magyar temetésen legyen lélekhez szóló magyar búcsúztatás, egyszerű de méltóságteljes közösségi megemlékezés. Ennek előfeltétele, hogy a népi közösségben legyen szervezeti keretűnk halottaink búcsúztatására, emlékűk megtartására. Egyben, hogy magyarjaink családjuknak, barátaiknak kössék lelkűkre az egyszerű búcsúztató szertartást. így halottaink az élőkkel együtt állhatnak csatasorba a magyar örökkévalóságért. Légy hű mindhalálig — és azon is túl! —Andris 5
