Itt-Ott, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám
MÁSOK IS M@mjÄ Ivó Péter TEGEZZÜK EGYMÁST Mostanában több kis irás emlékeztet arra, hogy nyelvünkben valamikor általános volt a tegezés. öt-hatszáz esztendővel ezelőtt a társadalmi ranglétra legalsó fokáról igy lehetett fölszólni a legfelsőre: "te!" A későbbi évszázadok alatt az addig általános tegezést fölváltotta a magázás, kendezés, önözés, kegyedezés ... a "tsinosabb társalkodás" követelményei szerint. A nyelvnek e "tsinosodása" tükrözte ugyan ugy-ahogy a viszonyokat, de nehézkessé, körülményeskedövé tette a közlést. Újabban a társadalmi viszonyok demokratizálódása folytán egyre inkább nyűgnek, sokszor nevetségesnek érezzük /lásd: "kegyed"/ a tegezést helyettesítő formulákat. Azt hiszem, azért emlegetjük fel annyiszor, hogy nyelvünk szelleme mindig "demokrata" volt. A nyelvtörténet a példák sokaságát kinálja. Magam nem a "nyelvművelőkre," hanem az eleven köznapi beszédre hivatkoznék — a "beszélőkre," akik nem "művelik," hanem beszélik a nyelvet. A munkások, parasztok nem urazhatták, önözhették, kegyedezhették egymást. Már Petőfiék sem akarták vállalni az "úrázást." És ajánlotta Táncsics Mihály a "kend"-et. Sértődés és gúnyolódás lett belőle "felsőbb körökben." Pedig a "kend" a leghűségesebb nyelvünk demokrata, tegező hagyományához, lévén a "kegyelmed" leszármazottja, Táncsics nyelvi lázadását később Ady méltányolta /"Kend volt Táncsics Mihály..."/. És igazolta a tömeg nyelvhasználata. Általánossá sose vált, a székely nyelvjárásban azonban a "kend," "kied" igen elterjedt. A tegezés és magázás történeti kérdéseit nem kivánom boncolni, csupán egy könyvben is megörökített jelenetre hivnám fel a figyelmet: hogyan lázadt és tiltakozott nyelvi fordulattal —ösztönösen— egy kisközösség az első világháború kezdetén. Kurkó Gyárfás Nehéz kenyér cimü könyvének első fejezete azt meséli el, miként fogadták Csikszentdomokoson a háború hirét. A kalapjukat katonasapkával felcserélni kényszerülő bevonuló legények ilyen dalban fejezték ki "lelkesedésüket" I. Ferenc József császári őfelsége ügyéért: "Kerek az én kalapom,/El akarom viselni,/Ferenc Jóska nem akarja engedni,/ Engedd, Jóska, nem a te pénzed ára,/ Az én csárdás galambom hozta bucsufiára." A nép, a népdal nyelvében, nyelvével tiltakozik itt. Mint ágyúgolyó, süvit a lefojtott indulat egyetlen nyelvi jele. Akinek a tegezés történetéről van némi fogalma, tudja érzékelni, mi minden robban ezekben a sorokban. I. Ferenc József császári és felséges füleihez minden bizonnyal nem jutott el a népdal. Én mégis harci, lázadó tettnek érzem, melyhez a nyelv évszázadok alatt "kikopott" demokratizmusa szolgáltatta a puskaport. Miközben a tegezés-magázás történetének /számomra/ legszebb epizódján merengek, eszembe jut, miért is ne tegezhetnénk egyre általánosabban egymást ''mi, demokraták," marasztalva a nyelv "száműzött," de mindig "visszajáró szellemét." Beszédünk egyszerűbb, 23
