Itt-Ott, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám
családi jelenetekre nyilnak meg könnycsatornái. Megedződött a megpróbáltatások során. Ugyancsak korán belekóstolt az élet mélységeibe és az értelmetlen összefüggésekbe. — Persze, igazad van — ingattam fejem és elengedtem állát — De lásd, vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet erőltetni. Ez is valami olyan lehet. Érdeklődő arckifejezéssel nézett rám. Szeme tágranyilt,mintha felismerések kelnének életre valahol a tudata mélyén. Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Egy magas, rosszul öltözött, fejkendős asszony képett be zavart, tisztelettudó tartással. Mögötte Brunnert láttam, amint kintről a szemével int nekem, hogy ez az anya, akire a kislány vár. A gyermek felpattant a székről. Indulásra készen. — Kicsit elbeszélgettem Julikéval — mondtam szinte bocsánatkérőén — Idebent melegebb volt. Az asszony szólásra készült. Láttam, tekintetéből kiolvastam mit kiván tudtomra adni. Megfogtam a karját. — Ne mondjon semmit. Mindent értek. Tanácsolom, ha módja van rá, költözzék a kislánnyal más városba. Minél messzebbre. Mondjuk ... T.-be. Dolgozni mindenütt lehet. És élni meg nagyobb békességben mint itt. Szomorúan bólogatott. Érzelmeinek, vélt és valós megszégyenüléseinek teljes arzénálja ült ki vonásaira. Halk hangon biztatni próbáltam: Nem les: semmi baj. Majd meglátja. De bele kell vágni. Másképp nem megy. Átölelte a kislány vállát, valami köszönésfélét morzsolt szét ajkai között, aztán kiléptek a fülkéből. Utánuk néztem. A kijárat közel esett a portához. Gyorsan eltűntek. — Most felmegyek és lefekszem — szóltam a visszatérő Brunnerhez. — Ha történne valami, csak bátran csöngessen fel. De jobb, ha nem történik. Akkor éjjel keveset aludtam. Pedig a telefon sem zavart és egyéb rendellenességek sem adódtak a gyár területén. Mégsem jött álom a szememre. Sehogy se jött. ÁLMAINK SIRATÓJA A kin már megkövesült, lázmarta szikes talajon vergődik a fény. Borzongásunkat szürke falakra perzseli a dél. Álmaink eltűnnek vánszorgó reggelek tört fényű szemében. Mikola Anikó 22
