Itt-Ott, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 3. szám

Kopott, vékonyka félcipője sok meleget nem tarthatott. Szavaim visszhangjaként pillantott első Ízben rám. Valóságos ellentmondásba ütköztem. Mert ovális, fehér arcához, lenszőke hajához égetően fekete szempár tartozott. Mint két széndarab a szüzhóban. Csodálkozva kutatott tekintetemben, aztán tétova félmozdulattal az udvari bejárat felé fordult, ahonnan édesanyja megjelenését leste, majd bizonytalanul elindult felém.

Brunner úgy tett, mintha valami dolga akadna. Felállt és kiment .

— Innen is kiláthatsz — mondtam az ablakra mutatva, s az üresen maradt portási trónszékbe ültettem. Zavartan, ám engedelmesen letelepedett. Bizalomgerjesztő gyöngédséggel igyekeztem faggatóra fogni vendégemet.

— Hogy hivnak, kislány?

— Pató Julinak.

— Aztán hány éves vagy Julika?

— Kilenc.

A cérnavékony hang a megilletődöttségtől alig hallhatóan rezgett a kis, túlfűtött helyiségben.

— Ugye eltaláltam, édesanyádra vársz?

Szaporán bólintott, néhányszor a nyakát nyújtogatta az előcsarnok felé, mintha felfedezte volna azt, akit keresett. Aztán csalódottan visszaereszkedett. Arcának egyetlen rezdülése sem fejezett ki visszatetszést, csupán abból következtettem, ahogyan balvállát hirtelen leeresztette.

— És miért nem alszol te ilyenkor? — folytattam — Nem vagy iskolás?

— De — mondta szűkszavúan és felém fordította balkarját. A télikabát ujján ott díszelgett az iskolai rendszám.

— Délután jártok tanításra?

— Nem, délelőtt. Reggel. — tette hozzá.

— És merre laktok?

Megnevezte az utcát. Pontosan a város másik végében feküdt. Villamossal is legalább fél óra ut. Vagyis éjfél előtt bajosan kerül ágyba, állapítottam meg.

— Édesapád is délután dolgozik?

Most megint rám emelte tekintetét.

— Nem, ő délelőttös.

— És te miért nem vagy vele ahelyett, hogy itt vesztegeted az időt, mikor holnap korán kell majd kelned?

Egy pillanatig hallgatott. Felmérte magában, hogy vajon beavathat- e a valóságba, vagy tanácsosabb kieszelni valamit a számomra. Láttam szemében a kétségeket, a szeméremérzet dulakodását az igazsággal, de aztán a zilált lelkű gyermekek hazudni képtelenségével suttogta:

— Nem tűr meg maga mellett. Azt mondta megöl, ha az útjába kerülök. Elfulladva, szivdobogva is csak ennyit volt képes kinyögni .

— Mikor mondta?

— Sokszor. Csak olyankor lehetek otthon, ha anyuka is velem

van.

— Anyukádat nem bántja?

— De igen. De ő megvéd engem.

— Ha otthon nincs maradásod, akkor most honnan jössz?

20