Itt-Ott, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 3. szám

nem tulajdonítottam különösebb fontosságot a látványnak, hogy a bejárat közelében, néhány várakozó társaságában egy kilenc év körüli kislány is ácsorog. A gyári rendfenntartók tekintettel a hideg évszakra, megengedték a feleségükért, ideáljukért, hozzátartozójukért érkezőknek, hogy bent, a viszonylag melegebb előcsarnokban, a kaputól kissé félrehuzódva várják meg a délutáni műszakból kijövő személyt.

A kislány is e csoportban vesztegelt. Bordó, kopottas kabátkát viselt, amit olcsó, műszőrme gallér diszitett. Fejkendője hátracsuszott, s igy egy darabon felfedte szőke haját. Mindkét kezét a kabát bevágott zsebeiben nyugtatta, s fegyelmezetten, szinte szórakozott beletörődéssel nézett egy pontra, minden bizonnyal oda, ahonnan valakinek a megjelenését várta.

Noha tisztában voltam mennyi is az idő, automatikusan karórámra pillantottam. Tizenegy óra múlt hat perccel. Egyszeriben furcsa feszültség jelentkezését észleltem magamban, olyan érzést, mint amikor tudjuk, valami nincs rendjén, valami másként is mehetne, csak épp azt nem vagyunk képesek felfogni, hogyan kéne segiteni a dolgon. Ennek a gyereknek rég ágyban lenne a helye, hasított belém a gondolat. Mi dolga van itt ebben a késői időpontban?

— Kire vár ez a kislány? — fordultam Brunnerhez.

— Az édesanyjára. Most jön majd ki, délután dolgozott.

— Ismeri őket?

— Igen. Mindkét szülő nálunk volt alkalmazásban, de aztán, úgy egy éve a férfit eltávolították. Részegeskedett, botrányokat csapott, igazolatlanul hiányzott. Az asszony munkásnő a fonodában.

— S ez a gyerek, miért nincs ilyenkor otthon?

Brunner vállat vont, bár láttam rajta, nem közönye késztette e gesztusra.

— Biztosan nem mehet haza az apja miatt. Az nem tűri maga körül.

— Mostohája van?

— Dehogy, édesapja. De az egy részeges senkiházi, összeférhetetlen alak. Még karácsony tájt elzavarta mindkettőjüket. Akkor néhány hétre falura mentek, rokonhoz. A kislánynak vakációja volt, az asszony kivette a szabadságát. Aztán, látom megint visszajöttek. Pedig arról volt szó, hogy mindketten T.-be költöznek. Az ottani textilgyár nemrég indult be, alkalmazták volna az asszonyt, ügy tudom, a személyzeti főnökünk beszélt is telefonon az érdekükben. Hogy végül miért gondolta meg magát, s miért maradt az urával, erről már nem hallottam. A kislányt néztem az üvegen keresztül. Ahogyan ott álldogált, csak az arcélét láthattam. A lágy vonások mögül is előtolakodott a korai megpróbáltatások kiváltotta komolyság, az efféle sorsú gyerekek énjévé kövesedő szomorú magukba felejtkezés. Fegyelmezettebben, türelmesebben várakozott, mint bármely felnőtt. Mint aki érzi, hogy amit tesz, az az összes fennálló cselekedetek közül a legkézenfekvőbb. Ahogy tudtán kivül pillantásommal végigsiklottam rajta, egész testében megborzongott. Valójában ezt is valamiféle bocsánatkérő visszafogottsággal palástolta, miként az olyanok, akiknek öröktől fogva az az elsődlegesen kitűzött céljuk, hogy a lehető legkevésbé hívják fel magukra környezetük figyelmét. Ez az alig észrevehető, ám teljesen meginditó beidegződés arra késztetett, hogy kinyissam az ajtót és odaszóljak neki.

— Kislány, gyere be, itt melegebb van.

19