Itt-Ott, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám
UJ HAJTÁS Kürt Iván MÜSZAKVÁLTÁS Ha éppen éjszakai ügyeletes vagyok a gyárban, kötelességeim között szerepel este tizenegy óra körül lemenni irodámból a kapuhoz, s ellenőrizni a délutáni műszak munkásainak zökkenőmentes távozását, az éjszakaiak érkezését. Mindez, körülbelül háromnegyed tizenegy és fél tizenkettő között zajlik le. A felesleges ácsorgás ugyancsak nem tartozik kedvelt időtöltéseim közé,s ezért ha csak tehetem, elmulasztom. Különbenis felesleges formaság az egész. Hisz odalent van a portás, meg az Állami Vállalatok Felügyelőségének állandó alkalmazottai, akiknek pontosan ebből áll a feladatuk. Pláne a téli hónapokban, még télikabátostól is fogvacogtatóa huzatos előcsarnokban való téblábolás. S ha az ember tudja, hiábavalóságokért fáradozik, inkább fent marad a meleg irodában. Ha valami történik, amúgy is lehivatnak, ez világos. Hogy azon a januári estén mégis mi késztetett a megjelenésre, azt ma sem tudnám megmondani. Talán embereket, arcokat kivántam látni, mivel délután háromtól ott gubbasztottam egymagám a második emeleti irodahelyiségben, s a takaritóasszonyokon kivül fia lélekkel sem találkoztam. A csend pedig, melyet az üzemrészek monoton gépzugása festett alá, már-már az idegeimre ment. így hát vállamra kanyaritottam télikabátom és lebaktattam a földszintre, a huzatos előcsarnokba. Szó se róla, annyira szigorúan nem volt kijelölve helyem, hogy ha kedvem tartja, ne mehessek be a jólfütött, barátságos kis helyiségbe. Végtére a portásfülke üveges ajtaján keresztül tisztán és mindent áttekinthetően pereg le szemem előtt a műszakváltással járó nagy jövés-menés. Csak épp az a kérdés, a három portás közül melyik teljesit szolgálatot, mert kettővel kifejezetten nem rokonszenvezem. Aznap szerencsémre Brunner volt soron, igy egyenesen benyitottam öt négyzetméternyi birodalmába. Azonmód felugrott, s át akarta adni helyét, az ott lévő egyetlen ülőalkalmatosságot. Visszanyomtam, mert éppen eleget ültem egész délután. Arról szó sem volt, hogy minden figyelmemmel a motozók munkáját kövessem, vagy az éjszakai műszakban dolgozók érkezését, s gyári igazolványuk kötelező felmutatását szemléljem. Ha időnként ki is pillantottam az üvegezett ajtón át, az inkább csak megszokásból, unalomból történt. Néhány szót váltottunk Brunnerral a szokatlanul enyhe januári időjárásról, majd ezt követően valami rémhistóriát kezdett mesélni, ami városunkban történt néhány nappal azelőtt. A férj megölte feleségét, méghozzá kést döfött a nyakába, s az asszony késestől vonszolta át magát a szomszédokhoz, de természetesen segiteni már nem lehetett rajta. Amint kihúzták torkából a pengét, tüstént meg is halt. — Ezt eredményezi kérem az alkohol — szögezte le fejcsóválva Brunner. — Mert az a férfi a pálinka hatására ölte meg asszonyát. Micsoda emberek vannak kérem! — méltatlankodott, miközben lassú, megfontolt tollvezetéssel jegyzett be valamit a nagy kapukönyvbe. — Mint ennek a kislánynak az édesapja is — bökött fejével kifelé. A portásfülke ablakából pontosan úgy a bejáratra, s az előcsarnok egy részére látott, mint én az ajtó mellett álltamban. Odapillantottam. Ezideig fel sem tűnt nekem, vagy egyszerűen 18
