Itt-Ott, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám
Poros, meleg délután volt. Kedvem lett volna hazamenni hüs kertbe leülni. De valami tiltakozott bennem: "Ha most elhalasztód, ki tudja mikor lesz megint alkalmad." Elhatároztam, hogy elmegyünk. Útközben vettünk három gyönyörű szál szegfűt. Szépen becsomagolták. Továbbmentünk, már nem voltunk messze. Vajon otthon találjuk-e? Megtaláltuk a házat, bementünk és felmentünk lassan a lépcsőn. Már messziről meglátott. Nem volt biztos benne, hogy kik vagyunk, de reménykedett. Felállt lassan, és izgatottan kérdezte: "Ugye te vagy, Pannikám, már vártalak benneteket." /Utólag tudtuk meg, hogy édesanyám megirta már keresztanyjának, hogy valószinüleg megyünk./ És boldogan, könnyesszemmel megszorongatott, megcsókolt bennünket. Ez volt az első találkozásunk. Gyorsan behivott, leültetett és kisietett a konyhába, már amennyire tudott szegény sietni, kávét késziteni. Én is kimentem vele és amig a kávé elkészült,, sok mindenre visszaemlékezett Terus néni és mesélt, mesélt. Néha megállt és csak rám nézett, elgondolkozott. Mintha anyukámat látná, a keresztlányát. És akkor hirtelen megint megszólalt: "Milyen jó, hogy titeket is megismerhetlek." Aztán odaadtuk neki a szegfűt. Nagyon boldog volt, bár mondta, hogy nem kellett volna. Elhelyezte egy kis vázában, s ahogy beszélgettünk, néha odapillantott a virágokra, mondván: "Jaj, de szépek, nagyon szeretem a virágokat." Még egy ajándékot hoztunk édesanyámtól. Ennek is nagyon örült, de lehetett látni, hogy annak örült legjobban, hogy anyám gondolt rá. Készítettünk egy pár fényképet, s kérte, hogy majd mutassuk meg Anyukának. Megittuk a kávét s elbeszélgettünk. Aztán mennünk kellett. Hosszasan búcsúztunk. Lehetett látni,hogy nehezen enged el bennünket. Hazaérkeztünk az U.S.A.-ba, s eltelt egy pár mozgalmas hónap. Édesanyámnak irt Terus néni, hogy milyen boldog, hogy meglátogattuk. Édesanyám válaszolt neki,küldött is ajándékot születésnapjára. Alig múlt el pár hét ezek után, hogy megkapta a levelet és a csomagot, megérkezett a postán feketeszegélyü borítékban a gyászjelentés. Mostmár nem mehetünk el hozzá beszélni vele: esetleg a sirjára vihetünk virágot. Azóta sokszor elgondolkodtam azon, "milyen jó, hogy azon a poros, meleg délutánon ellátogattunk hozzá..." A mai rohanó világban folyton amiatt panaszkodik mindenki,hogy nincs soha semmire elég ideje. Mindenki mindig csak rohan, rohan. Természetesen, ha az ember nem ér rá, nem csinálhat mindent, amit szeretne. Választania kell, mit halaszt el, mit nem csinál. Sokszor azt veszem észre, hogy az ember az emberi kapcsolatot hanyagolja el, legtöbbször inkább önmagára gondol. Olyan kevésbe kerülne az emberi viszonyoknak egy kicsit fontosabb sorszámot adni. Olyan sok időnk eltelik a semmittevéssel, vagy a TV nézésével. I- gazán találhatnánk hetenként alkalmat arra, hogy meglátogassunk valakit, felhivjuk telefonon,esetleg Írjunk neki levelet. Sok ember nagyon örülne egy telefonhivásnak, látogatásnak vagy levélnek. Hány magányos embert ismerünk, hány beteget. Hány özvegy van, aki nem is olyan rég meghívott, amikor a házastársa még élt, de most, hogy egyedül maradt, mindenki megfeledkezik róla? Sokszor tervezgetünk: "Majd meglátogatom, áthivom, felhívom, majd irok neki levelet." De mindig elmarad, csak majd.... Ne halasztgassuk tovább, mert kifutunk az időből. S mi leszünk a vesztesek. Még ma határozzuk el, hogy életünkben helyet adunk másoknak is, hogy a személyi kapcsolatokat szorgalmazni fogjuk. —Panni— TT ffi ® (E ffi 1 m A BH IT £ $ 17
