Itt-Ott, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 3. szám

ló kísérletezéseit rendszerbe foglalta és magyar világlátássá érlelte. Azt mondja a Rózsa Sándor könyv jobboldali, baloldali és klerikális megbélyegzéséről: "Ezek a csoportok végső fokon közelebb állnak egymáshoz, mint akármelyikük a magyar néphez." Majd igy folytatja: "Közös ... a botfül is, amely a magyar lélek legjellegzetesebb hangjait nem képes meghallani . . .."

Sajnos, ez a "botfül" minden történelmi katasztrófán átmentette magát és itt virul közöttünk. Ez az a fül, amely nem érti Sütő András szavát, nemnyilik meg Csoóri lírájának, ez az a kéz, mely Czine Mihályra mérgezett nyilakat lövöldöz és ez az a lélek, mely népi kultúránkat — megmaradásunk fundamentumát — idegennek érzi. A Budapestről ócska kabarékat, tingli-tangli zenét, körúti szubkultúrát exportáló magyar kultúrpolitikának és ezt az exportot lelkendezve ünneplő, külföldi, úgynevezett "nemzeti és keresztény" sajtónak és a tomboló közönségnek egy közös ismertető jele van: a botfül, mely az alig asszimilált, idegen holmit magyarnak nyilvánítja, de a mélyből jövő hangot, "a magyar lélek legjellegzetesebb hangjait nem képes meghallani."

Gombos Gyula mindegyik tanulmánya ad maradandó gondolatokat. 1950-ben a csonka Európáról szóló Írásának igazságát az idő mégjobban kiérlelte. A vasfüggöny nem ott húzódik, ameddig az orosz hódítás el tudott jutni, hanem az orosz azt a területet hóditotta meg, amit Európa lélekben már régen feladott. S vajon ebből a keserű történelmi tanulságból született-e uj közép-keleteurópai öntudat? Elindultak-e már Európa mostoha gyermekei, hogy megvessék az eljövendő összefogás, konföderáció alapját? Gombos tanulmánya részletesen bemutatja a konföderáció gondolatának múltját, az eszmét, ami megmenthetett volna bennünket is és a szomszéd népeket is. "Pedig e táj tragikus egész: sorsában az. Bélyege ott van valamenynyin. S ez mélyebb testvériség, mint a véré, hitvallásoké, vagy újabban a társadalmi osztályok határokon átbuvó szolidaritásáé." Sajnos a közép-keleteurópai testvériségnek ez a hangja, melyet századunk legnagyobb magyar szellemiségei hallattak — Ady, József Attila, Szabó Dezső, Németh László, s a táj fölé óriásként magasodó Bartók — ez a hivó, testvéri, magyar szó máig nem talált visszhangra. Illyés Gyula a Tiszatáj múlt évi októberi számában, nemzedéke nevében, fájdalmas visszapillantással vallja meg a konföderációs remények elsikkadását. Ezt Írja:

Hatásos jelszó kínálkozott .... Szemünket ne Párizsra szögezzük, hanem Prágára, Belgrádra, Bukarestre: ne a távolba tekintsünk, hanem egymásra. Nem először Írom le a fájdalmas élményt. Nem kaptunk viszonzó pillantást. Nálunk folyóiratok, mozgalmak alakultak, nem kis részben azért, hogy a testvéri kéznyujtást kifejezzék. Ezúttal mi, magyarok voltunk rosszabb helyzetben, alul. Lehetett tehát úgy is látni: a kéz fölfelé nyúl. Vártuk, hogy odaát jelenik meg egy Bartók, egy Ady. Illetve, ha már megvan, lesz ide is szava .... Ez a magyar nemzedék, melynek nevében szólni némi illetékességet éreztem magamban, sorozatos kudarc emlékével vonul le a pályáról . . ..

Ezeket a sorokat nem lehet megindultság nélkül olvasni, egyforma a két vallomás a történelem baljára csúszott álmokról: az otthon élő költőé és az emigráns gondolkodóé. S milyen csekély remény marad ahhoz, hogy mégis higyjünk abban, hogy "az emberiség általában észretér." De enélkül a reménymorzsa nélkül élni sem lehetne. S Gombos Gyula könyvét felgyűlt arccal s mindig fokozottabb belső izgalommal végigolvasva, minduntalan azon kapjuk magunkat, hogy az elsikkadt álmok törmelékéből a jövő képét próbáljuk összerakni.—

10