Itt-Ott, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 2. szám
így keresztüléltünk hosszú ezer évet; Ezer évig azért tartott volna meg, Hogy most, amidőn már elértük a révet, Az utolsó habok eltemessenek? Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk otet, Mert káromlás, róla ilyet tenni fel, Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet Ily gúnyos játékot gyermekeivel! A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke, S büntetéseit már átszenvedte o; De erénye is volt, és jutalmat érte Még nem nyert . . . jutalma lesz majd a jövő. Élni fogsz, hazám, mert élned kell . . .dicsőség És boldogság lészen a te életed . . . Véget ér már a hétköznapi veszodség, Várd örömmel a szép derült ünnepet! L: Lehet, van, aki azt gondolja magában, az egész beállítás túl tragikus, és ezért mesterkélt. De valahogy a múlt reánk fekvő árnyéka nem hagyja, hogy elfelejtsük alaptermészetünket. Azt irta Petőfi; Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. "Magyar vagyok, természetem komoly . . .." Emlékeztek, amikor a cigány elhúzza a maga lassú bevezetőjét, rendesen a hallgatóknál, de másként is — "mint hegedűink első hangjai." Ha megkérdezzük magunkat, mivel érdemelte ki ez a nemzet, hogy annyi szenvedésen menjen át, azt hiszem, ahányan vagyunk, annyi feleletet adunk. Mi, akik Erdélyben két összeomlást, kétféle kisebbségi sorsot ismertünk meg, talán még többet tudnánk arról beszélni, hogy mit jelent a magyar tragédia. Emlékeztek, amikor keleti népekről beszél az angol, mindig azt mondja, náluk a legnagyobb tragédia a "loss of face," vagyis az emberi méltóság megalázása. Én azt hiszem, nekünk ez fáj a legjobban. Nem az, hogy nem tudunk ágálni valami parlamentben, nem az, hogy nem mi vagyunk a leggazdagabbak azon a földön, amit őseink hagytak ránk — hanem az, hogy nap nap után megaIáztatunk. Két évvel ezelőtt otthon jártam s láttam azt a székelyt, aki századok viharával szembenézett, amint előre lesunyja a fejét mikor román hatósággal találkozik, mint aki fél, hogy ütést kap a szeme közé. Ez a meghunyó, ez az óvatos, ez az ijedős magatartás igaz, hogy csak egy percig tart. És Istennek hála, hogy csak egy percig tart, mert a sokezeréves székely ösztönök, magyar ösztönök előbbutóbb megtanítják mindnyájukat arra, hogy nem másodpercekből áll a történelem. De mégis, miért mérte reánk a történelem, az Úristen, azt a sokszori megaláztatást? Jön az ótestamentum és azt mondja, azért, mert Istennek ez a természete. "Azt bünteti, kit „szeret/ másként ő nem is tehet." Aztán jön az Ujtestamentum és azt mondja, bűneinkért büntet igy az Isten. Nemcsak a saját bűneinkért, hanem apáink bűneiért is. Megvallom, mikor útnak indultam ezen a pályán, humanista érzelmeim erősebbek voltak, mint bibliás érzelmeim. S azt
