Itt-Ott, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 2. szám
Id. Éltető Lajos /Alliance, Ohio/: HITTANBÓL — ELÉGTELEN Magamat osztályozom igy, persze csak s. hagyományos hittantanitás standardja szerint, amelynek én is — mint annyi millió más —, a hiszékeny, naiv gyermekkorban lelki károsultja lettem. Meleg családi tűzhely körében, szerető szülök és testvérek féltésében nőttem iskola-éretté, de már az iskolai éveim előtt el tudtam olvasni és ezerszer elolvastam a konyhában, a barna kanapé fölött aranyos keretben függő HÁZI ÁLDÁS-t: "Hol Hit, ott Szeretet, Hol Szeretet, ott Béke, Hol Béke, ott Áldás, Hol Áldás, ott Isten, Hol Isten, ott szükség nincsen." Evés előtt és után', lefekvéskor és felkeléskor közösen imádkoztunk a jó Istenhez, aki szerető atyánk, gondot visel ránk s a himlőből is, ugye, mikor egyszerre hármunkat döntött az ágyba, kigyógyitott, mert imádkoztunk s közben haszonnal is járt a betegség, mert egy csomó "aranykrajcár" gyűlt a perselybe a beteglátogatók adományából. óh, nagyon hittük hogy az Isten szeret minkets mi is szerettük öt. De jött az iskola s a hittan-tanitás. Az eleje nagyon szép volt: Isten a világot hat nap alatt teremtette, gyönyörű, kitervezett sorrendben, s ezt a teremtési folyamatot úgy fújtam, hogy annak hire ment s az órák közötti szünetben nagy gimnazista fiuk jöttek az osztályba, hogy mulassanak az én komoly, gyors és hibátlan leckefelmondásomon. Szerettem az Istenről beszélni, mert szerettem öt és büszke voltam rá, hogy informálhattam a dolgairól azt a sok tudatlan bámészkodót. De jött a többi lecke: az Édenkert, Ádám s az ő oldalbordájából formált Éva. Ez már lehangoló esemény volt: vajon Édesanyámat is az Édesapám bordájából teremtette az Isten? Nem mertem megkérdezni, féltem, hogy igaz. Aztán jöttakigyó. Attól nagyon féltem, mert ő marta meg a Gálffy Pista lábát s majd belehalt a szegény. Aztán jött a bűn. Éva néniék ettek a tiltott fa gyümölcséből, a Jó és Rossz tudásának a fájáról. — Hát az bűn, tudni, mi a jó és mi a rossz? Az Isten jó; ezt tudni bűn? A kigyó rossz. Ezt tudni szintén bűn? Nem értettem az Isten okoskodását, de még mindig szerettem őt. Ám jött Kain és Ábel. Testvérek, mint én, meg Albert öcsém. Az Isten tőlük égő áldozatot kivánt. Az Ábel áldozati füstje az ég felé ment az Istenhez, aki azt elfogadta, a Káiné lefelé szállt a föld felé, mert az Isten nem fogadta el az ő áldozatát, tudniillik nem azt ajánlotta fel az Istennek, amit az Isten kivánt. Nosza az irigy Kain kapta a bunkósbotját s úgy főbekólintotta az öccsét, hogy az menten kiszenvedett, s lelke a füstje után szállt az Istenhez. ügy gondoltam, az igazság az volna, hogy az Isten is csapja agyon Káint a bunkósbotjával, de nem igy történt: Káint az Isten csak bujdosással büntette s a homlokára isteni védjegyet égetett, hogy senki ne merje őt bántalmazni a testvérgyilkosság miatt. Ezt a leckét már nem szerettem: a gyilkosság bűnével szemben a büntetés enyhe mérve izgalmat keltett bennemsa lecke felmondásakor akadoztam, dadogtam. De nem mertem megvallani az érzésemet, amikor a tanitó bácsi azt kérdezte, mi van veled, hogy ez a lecke nem megy olyan jól, mint a többi? A döntő lelkiélményem azonban az Ábrahám és Izsák történetéből született. Vagyis, hogy az Isten megparancsolta Ábrahámnak, hogy "vedd a te fiadat, ama egyetlenegyedet és menj el Mórijának földére 17
