Itt-Ott, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 6. szám

Vessünk véget töprengéseinknek azzal, hogy vállaljuk azt a kockázatot, hogy — jobb hiján — nyelvünk útmutatását követve közeledünk majd őstörténetünk felé.

Persze — ellenvethetitek — volna egy másik ut is, miért nem hiszünk krónikáinknak, amelyek a magyarságot a szkiták, hunok leszármazottjainak mondják? Nos, megvallom őszintén, én egyaránt hiszek nyelvtudományunknak és krónikáinknak* szerintem mindkét vallomás i§az,^ csak nem ugyanazon dologra vonatkozik (részben ebből a kérdésből nőtt ki a "kettős honfoglalás" feltevése, de erről majd máskor). Természetesen krónikáinknál tekintetbe kell vennünk a középkort, amelyben krónikáink Íródtak. A középkor történelemfelfogása szerint a történelem a teremtéstörténet folytatása, és igazi értelme a Megváltás kiteljesedése az emberek között. Ennek megfelelően minden középkori krónika a Bibliát tekinti alapnak, és a népet Nóé valamelyik fiától származtatja. Ebben már nem tudjuk követni krónikáinkat, de egyebekben mégiscsak meg kell hallgatnunk őket, hiszen Íróik még félezer évvel meg többel közelebb voltak a honfoglaláshoz, a Biblia által még át nem formált eredetmondákhoz. Tehát* a későbbiekben hivatkozom majd krónikáinkra is, egyelőre maradjunk annál az útnál, amelyet a nyelvtudomány kinál számunkra a magyar őstörténet felderítésére.

Az előbb szinté^ természetesen használtuk a "finnugor" kifejezést. Ezt a kifejezést rokon nyelvek közös neveként használják. E rokon nyelvek és népek közül legismertebb a "nyelvlánc" két végén helyezkedik el* a finnek—észtek és a magyarok. Mindkét nép műveltsége igen magas színvonalú. A finnek Kalevalája, hősi éneke és a finn muzsika és festészet mindenütt ismert, s ugyanúgy a magyar műveltség is nagy értékeket adott az emberiségnek. E két véglet közt helyezkednek el az obi-ugorok, akikről már esett szó, a permiek (zűrjének és votjákok), a volgaiak (mordvinok és cseremiszek) és a keleti-tengeri finn népekJ a két nagy nép mellett kisebbek is, mint pl. a vepszék, livek, vótok, karjalaiak stb. Mindezeknek a népeknek a nyelve rokon, de már pl. a magyarok és finnek igen régen (talán 5-6000 éve) elváltak egymástól, és szavaik hangképei úgy elváltoztak, hogy egymás szavát nem értik, csak a nyelvtudósok fedezték fel, hogy a változások törvényszerüek (mint a p—f változás).

Önként felvetődött a gondolat, hogy e nyelvek rokonsága azt kell jelentse, hogy egykor együtt éltek és talán ugyanazt az ősnyelvet beszélték. Közben az is kiderült, hogy ez a feltehető ősnyelv kapcsolatban állott a szamojédok nyelvével, akiktől még régebbi időben váltunkul (talán 7—8 ezer éve). Mivel sok a bizonytalanság, a képzelőerő szabadon csaponghat a különböző elméletek közt. Ilyen pl., hogy volt-e rokonság a feltehető ősnyelv (a szamojédokkal együtt töltött idő neve* uráli kor) és az indoeurópai közt. Erre majd a régészeti leletekkel kapcsolatban térek vissza.

Gondolhatjátok, hogy megindult — több mint száz éve — az a vizsgálat is, hogy hol alakult ki ez az ősnép, vagy hol éltek az egymással közeli rokonságban élő őstörzsek. Nagyon érdekes módszerrel kísérelték meg az ősi ssállásterületet kijelölni (számunkra — emlékeztek — ez azért lenne fontos, hogy akkor az ősmüveltséget egyeztethetnék aze területen talált leletekkel]. A módszer lényege a következő volt* mivel a rokon nyelvek egyező szavai közt olyanok is vannak, amelyek fafajtákra vonatkoznak, ezek pedig részben a szibériai erdők fái, részben a közép-európai lombos erdők fái, az őshazának ott kellett lennie, ahol a két erdőfajta találkozik, azaz a Káma mentén. Ennek a meggyőző módszernek egyetlen hibája, hogy az 5—6000 eves faneveket a mai erdőtakaróra vetítette rá. Köze15