Itt-Ott, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 5. szám
Cseh Tibor /Rio de Janeiro/: JÖVŐRE CSATAKVÁN VAGY MAGYARORSZÁGON TALÁLKOZUNK Hét-nyolc éve immár, az ITT-OTT hasábjain egy uj hang jelentkezett a külföldi magyarok között. Üde és friss hang, mely bejárta az emigráció berkeit. Sokfelé örömmel fogadták, különösen a fiatalok között. De sokfelé megütközést is keltett. Hogyne keltett volna megütközést! Hiszen a levelezőkörnek indult folyóirat fokozatosan kibontakoztatott egy magyar dialógust, melyből senki nem volt kizárva semmilyen ürüggyel, a "fair play" demokratikus elvei szerint. S ez a hang egyre bátrabban azt sürgette, hogy vizsgáljuk felül kővé merevedett dogmáinkat, nézzük meg, hogy megfelelnek-e a magyarság egyetemes érdekének. Vizsgáljuk meg tükörben saját emigrációs életünket: próbáljunk szabad emberek lenni! Hiszen azzal szoktuk vigasztalni magunkat, hogy azért élünk külföldön, mert szabad emberek akarunk lenni. Az emigráció dogmatikusai hamarosan felismerték az általuk veszélyesnek bélyegzett jelenséget, hiszen az ITT-OTT köre a magyar sorskérdéseket nem a szokványos tekintélyt kategóriák ünnepi köntösében vizsgálta, hanem érdemi lényegük szerint. Előítélet nélkül hozzá mert nyúlni az úgynevezett kényes kérdésekhez is. Ezért, az igen kevés kivételtől eltekintve, a külföldi magyar sajtótól soha nem kaptunk sem elismerő, sem jóindulatú szavakat. Mindezért kárpótolt azonban a fokozatosan összerázódó baráti kör szeretete, a dialógus folytonos gazdagodása. Magam részéről azért vagyok büszke, hogy az ITT-OTT munkatársa vagyok, mert ez a levelező folyóirat a szabad magyar ember méltóságát képviseli, az egész látóhatár minden irányában. Sokféle kísérletet tettünk, hogy magunkat, szándékaink tisztaságát megmutassuk, olyan őszinte módszerekkel, melyek már régesrégen kivesztek a magyar közéletből. Sokszor szükségét éreztük a szinte patetikus prédikátori hangnak. Belénk égett a huszadik század magyarságának a sorsa: a diaspora. Darabokra szaggattatva élünk, megmaradt hazánk körül és az egész világon. Szétszórva: itt is, ott is... De nem köteleztük el magunkat sem itt, sem ott. Elszámolással csak a saját lelkiismeretünknek tartozunk—azon kivül, aki mindannyiunkat számontart — s azoknak a magyar lelkiségü magyaroknak, akik egyetemes magyar kategóriákban gondolkodank, akár megvallhatják ezt nyiltan, akár nem. Bárhol is éljenek: akár a nagyvilágban, akár Magyarországon, akár Erdélyben. Mi van a lelkűk mélyén? Hogy állják az emberség és a magyarság próbáját? — csak ez volt és csak ez lesz a mérlegünk. Semmi más. Ha valamit kicsit fájdalmasnak éreztünk, az nem a tömeg-visszhang hiánya volt. Erre nem is szárnitottunk. Régen megtanultuk, hogy magyarnak lenni elsősorban magányt jelent. Még egymással szemben is. Fájlaltuk néha a lekicsinylést, a közönyt a magyar szellem embereitől, azoktól, akiket respektáltunk. Lehetséges, hogy a szegényes külső, a foltos, de tiszta ruha — elvakitotta a látásukat? Lehetséges, hogy a helyesírási és stilushibák mögött nem vették észre olyan fiatalok izzó magyar lelkét, akik külföldön nőttek magyarrá, sokszor olyan vasakarattal, ami vetekedik Körösi Csornáéval? Lehetséges, hogy az esztétizálás igénye elködösiti a lényeg észlelését? Bár nem vagyok köztetek ezen a második csatakvai konferencián, de látom az egybegyült társaságot. A magyar élet ordasait is köz-L7
