Itt-Ott, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 5. szám

Kacsóh Pongrác, a JÁNOS VITÉZ szerzője, az "Énektanitás Társadalmi Jelentősége" cimü tanulmányában igy jellemzi a magyarországi zenei viszonyokat:

...értelmi középosztályunk szine-java kétségbeejtoen hátramaradott zenei Ízlésről tanúskodik. Kár, hogy nincs jogomban leközölni néhány fővárosi vagy hangjegyüzlet rendelési könyvéből néhány főúri és dzsentri család lapját! Elszörnyülködnék az olvasó, ha látná, hogy mit rendel és mit muzsikál "nemzetünk virága." Nem arról szólok, hogy könnyű muzsikát! Végre is nagy igazságtalanság volna azt várni a szászrégeni, pancsovai, vagy csurgói növendékIeánykáktóI /bocsánat a vaktában elkapott helynevekért/, hogy Ravel szonatináját vagy Debussy Images-ait rendeljék. Hisz, a pestiek is alig ismerik, pedig itt ezerszer több az alkalom. De az az elszomorító, hogy milyen az a könnyű muzsika, amit a magyar középosztály favorizál!? Neveket nem említek — sapienti sat!

Első tekintetre érthetetlen az a széles, áthidal atlan szakadék, amely az Akadémia és a Nemzeti Zenede színvonala, másrészt a legjobb magyar úri társaság zenei közszükséglete között tátong. Ott egy magas műveltségű, érzésben magyar, technikában gyakran ultramodern, párizsiakkal, berliniekkel összemérhető művészsereg, itt egyébként müveit? — finomult lelkű? — ezrek, kiknek zenéjét a legjobb esetben kúp lék, de sokkal gyakrabban azok a szánalmas úgynevezett "magyar nóták" képezik, melyek épp oly kevéssé magyarok, mint amennyire nem nóták.

Mi ennek az oka?

Talán ez: A magyar értelmiség túlnyomó része egyetemi hallgatót, főleg jogászt csinál a fiából.

A középiskola sok mindenre képesít, elég mirdenre előkészít, sőt néhány Irányban kedvet, ösztönzést is ad, hanem zene dolgában abszolúte semmi utravalót nem nyújt az érettségizett fiúnak.

A magyar fiatalság legműveltebb kontingense — kevés kivételtől eltekintve — anélkül hagyja el a középiskolát, hogy a zenei műveltség abc-jét megszerezte volna, tehát az esetek nagy számában később sem szerzi meg és végig éli az életét a kupiék és a "nóták" árnyékában. Neki ez nem baj, i gnoti nulla cupido. De, hogy mekkora kár ez az egész nemzet zenei kultúrája szempontjából, azt igazán rosszul esik elgondolni... /ZeneközIöny, 1910 XI hó I—én/.

Ugyanez a Kacsóh Pongrác,/tanulmánya második részében, 1910, XI. hó 15-én Zeneközlöny/a francia, olasz, német kultúra hatalmas zenei tradiciójat meri a magyarországi viszonyokhoz: "amikor Párizsban

már a szó komoly értelmében vett zenei főiskola működött, nálunk a tatárok dúltak, amikor Firenzében lapról énekelték a többszólamú madrigálokat, nálunk Dózsa György húsát etették a gúzsba kötött parasztokkal, amikor Németországban tucatszámra épitették a pedálos orgonákat, nálunk osztrák generálisok tobzódtak. ...a pogánykori kultúrnyomokat kiirtotta a kereszténység, az Árpádok kultúráját letaposta a török, amit ez meghagyott, elcsalta, ellopta, elrontotta az osztrák, s ami mindezek dacára megmaradt, azzal csak kevesek, kiválasztottak törődnek, a társadalom nagy zöme politizál és közjogi agyarkodásokban merül ki, ha ugyan nem elég rossz és nem elég okos hozzá, hogy végigpanamázza az életét..."

Tehát ezekután teljessé válik a kép, hogy milyen körülményekkel kellett megküzdeni Bartók és Kodály magyar zenei forradalmának. S hogy Bartók és Kodály müvei előbb váltak ismertté külföldön, mint saját hazájukban, azon nem csodálkozhatunk.

1903-ban Bartók első nagyobbszabásu müve: a Kossuth Szimfonikus Poem kerül bemutatásra. Itt még nem találja meg önmagát. Keresi az utat, de a nyugati zene, főleg a német hatás érződik müveiben.

14