Itt-Ott, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám
ILLYÉS GYULA Elpuskázott tertoíttátty Az Árion című költői folyóirat, amelynek szerkesztője Somlyó György, körkérdést intézett neves külföldi költőkhöz. Máris több nemzetközi tekintélyű írástudó felelt a kérdésre. A Tiszatáj 1974. 10. száma elsőként Illyés Gyula válaszát közli. Innen nézve nincs egybekívánkozóbb ennél a keleteurópai, ennél a Baltikum-Adriatikum-i földrajzi térnél; a közös mese- és a népdalmotívumok épp úgy összeabroncsolják, akár az államiságnak, a lírai költészetnek, vagy az ekehasználatnak hasonló alakulása. És amonnan nézve nincs terület, ahol az egymásra utalt elemek a közös üstben föloldhatatlanabbul fortyogtak; ahol a tarkaságból nehezebben alakult harmónia, az érdes különbözőségből jó anyagú különféleség. Az érintkezés eredménye kevés. Annál több a tanulsága. Hogy az innen s onnan vizsgáló szem legalább a példát lássa világosan. Hogy mi is volt itt a történelem kínálata: az a „kihívás”, amelyre az Árion szerkesztője most választ vár azzal a kérdéssel: van-e (legalább kialakulóban) „a világ irodalmának és művészetének egy sajátosan kelet-európai tartománya”? Nyolc-tíz anyanyelven, legalább húsz-huszonöt dialektusban lehetne erről a tárgyról ugyanazt a vezércikket ma is közzétenni, körmondatok évtizedes, hovatovább évszázados kész elemeivel. Hogy mennyi katasztrófát okozott a népek kínálkozó együttműködésének elmaradása. Hogy milyen sürgető a megvalósítása. Hogy mennyi a lehetőség s főleg a remény; de tán már az eredmény is. Hadd ne menjek be a szavak utcájába. A remények, a lehetőségek, az ábrándok: a délibábok helyett hadd nézzem, mi is áll itt a valóság talaján. Még a tervrajzok helyén is. Egy nemzedék tapasztalatát mondhatom. Nem is egyét; kettőét. Nem feledve, hogy mindenféle irodalmi és művészi kapcsolat a mindenkori teljes szellemi élet függvénye, a szellemi életet pedig további valóságos adottságok — történelmiek és jelenkoriak — alakítják, a föltett kérdésre az én rövid összefoglalóm az eddigiekről lelkiismeret-gyötrően nem kedvező. A mentség? Mint a többi itteni nép, ilyennek mi, magyarok is bőviben vagyunk. Mi a legjellemzőbb erre a területre? Hogy bármily egységes volt, mindig szétszaggatott is volt: mindig külső erők ostromolták, és nemzetei, főleg az újkorban, dsak egy-egy históriai pillanatra voltak függetlenek. Ha a Habsburg-birodalom s vele Közép-Európa a népek börtöne volt, a lázongó rabok sokféle hangja közt a magyar szellemi élet a börtön lebontása tervéhez kezdettől fogva — s ez ma is fő mentségünk — új, közös épület megalkotását ajánlotta, Kossuth elég messze ható szavával is: egy dunai konföderációt. Ezen nemcsak a társadalomtudomány vezetői munkálkodtak; a legnagyobb költő, a legnagyobb két zenész is. A pillanat elérkeztekor, a börtön összedőltekor a politika nem közöset épített. A régi kövek az új konstrukcióban is régiek maradtak. A magyar nép milliós tömegei ráadásul még az anyanyelvi egységből is letörettek. S az egy nagy börtön helyett a népet több kicsi gyötörte. A két háború közt föllépett magyar írónemzedék — épp a magyar irredenta leghevesebb idején — már Ady, Bartók és Kodály szellemében tette fő programpontjává azt az örökséget, melyet a Habsburgok ellenzékeként legjobban Teleki László fogalmazott meg. Hatásos jelszó kínálkozott. Batsányi 1789-es nagy verszáró sora, hogy Vigyázó szemetek Párisra vessétek! már rég iskolaanyag volt, minden magyar fülbe utat lelt. Csak a földrajzi irányon kellett fordítani. Szemünket ne Párizsra szögezzük, hanem Prágára, Belgádra, Bukarestre; ne a távolba tekingessünk, hanem egymásra. Nem először írom le a fájdalmas élményt. Nem kaptunk viszonzó pillantást. Nálunk folyóiratok, mozgalmak alakultak nem kis részben azért, hogy a testvéri kéznyújtást kifejezzék. Ezúttal mi, magyarok voltunk a rosszabb helyzetben, alul. Lehetett tehát úgy is látni: a kéz fölfelé nyúl. Vártuk, hogy odaát jelenik meg egy Ady, egy Bartók. Illetve, ha már megvan, lesz ide is szava. Azt ígértem: a valóság talaján maradok, s most azt kérdem: nem volt-e délibábos ábránd ez a remény is? A századforduló nagy hiedelme, hogy a nemzeti ellentéteket a szocializmus nemzetközisége oldja föl, a gyakrabban hangoztatott jelszavak ellenére is kívánalom maradt. A nemzeti türelmetlenség az anyanyelvi türelmetlenség formáiba burkolózott. Nem egy olyan országban is, amely gazdasági berendezkedésében többé-kevésbé a szocializmus felé tett utat. Sajátos közép-európai szellemi élet kialakulásának útja a bensőbb szellemi érintkezés lett volna. Pontosan: a fordítás és összejárás. A találkozások jó része merőben hivatalos volt, a politika kívánalma szerint. Nagyrészt a fordítások is. Csak a versek kaptak, elég gyakran, szívből kelt tolmácsolást. Önként való szomszédba nézés vagy kiváltképp kéznyújtás? Művészi értékű (és tartalmú) érintkezés? Voltaképp két nevet említhetünk. Révükön van maradandó csereemlék is. Krleza tanulmánya Adyról; Németh László tanulmánya Krlezáról, majd ugyanannak írásai a cseh irodalomról. Klasszikusainkkal megkínáltuk egymást, ugyancsak protokollárisán, de az élő irodalom? Krleza a magyar színpadon is megjelent. Mikor Németh közzétette Húszról írt drámáját, megtágultak még egyszer a szemek: No, most; ilyen művészi szinten még sehol a világon nem ünnepelték meg a legnagyobb cseh hőst, beletudva tán magát Prágát is. Azt hiszem, Németh Huszját le sem fordították. Nem ajánlok összevetést a kölcsönös irodalmi beszámolók és átültetések arányáról. Szomszédaink szellemi termékeit nemcsak mi, magyarországi magyarok kommentáljuk és közvetítjük. Határon túli milliós magyar tömegek folyóiratai, heti- és napilapjai bőségesen nyújtják számunkra is a fordítást és beszámolót. Mivel ennek kölcsönössége nincs meg, szomszédainkról többet tudunk, mint ők rólunk, ám az érintkezést ez sem a kívánt módon szolgálja, így a múlt méltó bevallása is elmarad; ehelyett folyik a hagyományos legendaverseny, hogy ki, hol, mikor volt előbb: ki elsőbb tehát a jog, de így a — szellem terén. A kölcsönös vallomásnak, a testvéri szóértésnek olyan — boldogtalan korban is — boldog ideje, amilyen például a Zrínyieké volt, nem folytatódott. A latin abroncsot is lepattantották a nemzeti nyelvek. Izland irodalmáról többet tudunk, mint Albániáéról; az írekről többet, mint a bolgárokról vagy a lettekről. Több grúz, több katalán költővel kezeltem, mint osztrákkal vagy szlovákkal. Ilyen ködgomoiygúsban aki tájékozódni akart, természetszerűen a magasabb fényforrásokat kereste. A vigyázó szemek ezúttal ily módon emelkedve szegeződtek a Batsányi Párizsát megörökölt helyekre. Oda küldjük kérdéseinket, onnan várunk feleletet. Közös dolgainkra is. Ez a magyar nemzedék tehát, amelynek nevében szólni némi illetékességet éreztem magamban, sorozatos kudarc emlékével vonul le a pályáról. Villantsuk meg a szabványos reményt, hogy az utánunk jelentkezőknek több szerencséjük lehet, tehát ne adják föl a küzdelmet? A remény az, hogy az emberiség általában észre tér: különbözőségeiből nem ellentét lesz, hanem hasznos kiegészülés; üdvös béke tehát. Hogy ebben nekünk is részünk lesz. Hogy ezúttal nem ártalmas, hanem jóakaratú külső erők terelnek bennünket. (A Magyar Hirek újévi melléklete) 1975» január 12
