Itt-Ott, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám
Brogyányi Kálmánná /Yonkers, N.Y./: POZSONYI LÁTOGATÁS Pozsonyban, Magyarországon születtem az első világháború előtt. Ez önmagában nem egy ritka esemény, csak az teszi érdekessé, hogy ma már elég kevesen tudják hol van Pozsony és a térképen hiába keresik. Pedig milyen kedves, elegáns magyar város volt, még a német polgárok is jó magyaroknak érezték magukat, habár otthon a presburger német beszédet használták. A tótokról tudtam, hogy a kálvin templom előtt volt a tótpiac, ahol olcsóbban lehetett a krumplit és babot venni, mint a csarnok előtti standokon. Csehekről soha nem hallottunk csak a tankönyveinkből tudtuk, hogy vannak. A világháborút nagyon megéreztük; bár akkor még bombák nem estek ránk, de az iskolák katonakórházakká lettek, télen fáztunk, és mindig éhesek voltunk. Az első év elvitte fiatal tanár apámat és megismertük a polgári nyomort. De a nagy megrázkódtatás csak ezután jött. Még a felnőttek sem tudták, miért, de egy szép napon bevonultak a Csehek. Csak azt tudtuk, hogy ellenség és félve néztük ismeretlen uniformisukat és hallottuk kemény, mássalhangzókkal robbanó nyelvüket. Mind azt hittük, ez egy átmeneti állapot, valami monumentális tévedés, de nem tarthat soká. Csallóközi házmesternénk., aki hangosan betűzte az újságot, újra meg újra felszaladt anyámhoz a hirrel, hogy "Aszonta az Entente, holnap délután kimennek a Csehök." Az Ententét valami hatalmas urnák tartotta, közvetlen az Atyauristen alatt. De Jalkoczyné hiába várta a csodát. A város nevét megváltoztatták a soha-nem-hallott Bratislávára, atrocitásoknak lettem közvetett vagy közvetlen szemtanúja. Mivel a Duna másik partja egyideig még magyar maradt, úgy jártunk a Dunaparton átnézve a Paradicsomba, mint a rab nézi az ablakon át a szabadon élő társait. Mivel egy átintegető gyermeket lelőttek a légionisták, szivdobogva integettem abban a halálos reményben, hogy én is mártirrá leszek. De nem vettek észre. Egyik kitörölhetetlen emlékem a nagy magyar mester Fadrusz, Mária Terézia szobrának szétrombolása. A Duna felé nézve állt ez a fehérmárványból faragott monumentális remekmű. A királyné lóháton, két oldalán egy-egy nemes magyar vitézzel. A kis parkirozott dombot, melyen az emlékmű állt, szép barokk vasrács vette körül. Egy nap a városban futótűzként terjedt el a hir, hogy a csehek rombolják a szobrot. A nép kitódult s a hir igaznak bizonyult. Csákányokkal, acélkötelekkel s dinamittal, napokig tartott a barbár munka, mig mi magyarok sürü exnbergyürüben álltuk körül a pusztuló alkotást és sirtunk. Könnyeink sajnos nem apadhattak el. Magyarok, kik mindig ott éltünk és ott maradtunk, idegen országba kerültünk, szülőföldünkön ellenséges, gyűlölködő hatóságoknak lettünk kitéve, teljesen védtelenül. A második világháború után a csehszlovák "demokrácia" magyarellenes üldözése elől menekültünk Nyugatra. Huszonkilenc év után láttam újra szülővárosomat. Az utcákon magyar szót nem hallottam. Magyar kérdéseimre gyűlölködő tekintet volt a válasz. Petőfi szobrát eredeti helyéről eltávolitották s eldugták egy parkba. Orrát kétszer is leverték. A várból szlovák népművészeti muzeum lett. A nagy pozsonyi magyar történelmi múltról egyetlen szó, egyetlen utalás nincs. A város számtalan magyar emléktáblája lefestetten vagy bevakoltan. Századokat, hát még évezredet eltün-10
