Itt-Ott, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám
Éltető J. Lajos (Portland, Oregon): "A MAGYAR NÉP ÉRDEKEINEK BECSÜLETES KÉPVISELETE” "Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára beszédet mondott Dunaújvárosban" — olvassuk a Magyar Hirek 1975* június 21-i számában. Az alkalom: választási nagygyűlés a Dunai Vasműben, abban a "szocialista nagyüzemben," ami mintegy szimbólumává vált a rendszer gazdasági sikerének. (Kritikusai, akik nagyon sokan voltak, annakidején azt mondták, hogy "ez az üzem az idők végezetéig veszteséges lesz." A Dunai Vasmű azonban "alaposan rácáfolt az ellenkezőkre. A gyár már megtérítette az országnak, népünknek a beruházási költségeket.") Kádár beszédének lényege: az ország egyenes utón halad, egységes "szocialista nemzeti tömörülés"-ben, amiben "egyet tud érteni minden tisztességes gondolkozásu magyar ember." Az eddig elért eredmények pedig azt mutatják, hogy "a végzett munka mérlege feltétlenül pozitiv." Ezzel az utóbbi megállapitással sok tekintetben egyet kell,hogy értsen a szétszórtságban élő magyarságnak is az a része, amely nem izolálta magát elvi vagy érzelmi okokból a mai Magyarországon történő fejleményektől, azokat figyelemmel és nem minden vonatkozásban szimpátia nélkül kiséri. Hogy csak egy örvendetes, szemünkben haladó lépést megemlítsünk: mi is a mérleg pozitiv oldalára helyezzük az uj népesedéspolitikáját a magyar kormánynak, mely ha nem is teljes mértékben, mégis messzemenően eleget tesz azoknak a jogos követelményeknek, amikkel e téren két évtizeden át szakadatlanul ostromoltuk a Népköztársaság bástyáját. (Engedtessék meg nekünk azt hinni, hogy ehhez mi is hozzájárultunk valamennyire, s hogy ha már majdnem semmi másban nem, ebben legalább az általunk végzett munka mérlege is "feltétlenül pozitiv.") Félreértés ne essék: az, hogy egyre többen nem lépünk fel ellenségként a mai Magyarországgal szemben, még nem igazolja Kádár János biblikus tételét, miszerint "aki nincs ellenünk, az velünk van." Barátai nem vagyunk, nem is lehetünk a hazai rendszernek. Mert noha már rég nem csak a tagadásában, ellenzésében találjuk meg magyar létcélunkat, továbbra is birálni fogjuk a birálandót, elmarasztalni az elmarasztalandót, magyarságunk jogán, amit senki ember és semmi emberi tőlünk elvenni nem képes. Rohoncon, Andaunál vagy Hegyeshalomnál csak állampolgárságunkat hagytuk hátra; magyarságunkat nyugatra csempésztük, nemcsak szivünkben, de eszünkben is. Ez pedig kötelez és felelősséget jelent a magyar nemzet, nép iránt, ami bennünk is él, és amiben mi is. élünk. Épp ez a kötelesség- és felelősségtudat sarkall arra, hogy mostmár egyre erőteljesebben és hangosabban rámutassunk arra a kérdésre, ami szemünkben a népesedéspolitika részbeni rendezése óta a legnagyobb erkölcsi csorbája marad Kádár Jánosnak, az M.SZ.M.P.-nek s a Magyar Népköztársaság egész hivatalos és nemhivatalos politikai apparátusának, beleértve és kihangsúlyozva, kollektive^ az un. magyar értelmiséget, a mai Magyarország valóságos vezető osztályát, ami — akarva-akaratlan — a szerencsétlen emlékű, Horthy-korszakbeli felső- és középosztályunk szerepét örökölte és játssza, nem kevésbé hálátlan körülmények közt, hol jobban, hol rosszabbul (de semmi esetre sem: önzetlenebbül). E kérdés: a magyar határok 19^5-ös, második zsugoritása által külföldre szakitott népünk sorsának kérdése, adelejtü minden irányában, de különösképpen keleten, Erdélyben, Románia Szocialista Köztársaság területén. 8
