Itt-Ott, 1973 (6. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 5. szám

Visszamegy a szobájába, arcához emeli a fekete kagylót. — A központból kerestek, reméltem, lefújjáka készültséget, de nem, sajnos^nem. Egy komolyabb ügy. Nem, most nem beszélhetek róla. Majd később. Máskor. Majd . • . majd otthon.-- Itthon. Itthon. — Irén zavartan duzzogásra szőrit ja hangját, — Sohasem láthatlak már .... Alig vagy velem.-- Nem a legalkalmasabb pillanat, hogy ilyesmiről tárgyaljunk, ellenőriznem kell a körzetet, nem érek rá, s már egyébként is tuí sokáig beszéltünk. Ez a katonaság. -- De még visszaemeli Barna a kagylót arcához. Egy kicsit hallgat, aztán hozzáteszi: Tudod, tudod, nem vagyok boldog én sem. -- Fejét zavartan lehajtja, s az asztalon fekvő tányérsapkával kezd babrálni.

— "Sem”? En, én az vagyok. -- Puha szavak a távolból. — Attól, hogy ^most nem lehetsz itt, még az vagyok, s te is boldog kell, hogy legyél, ha szeretsz .... — Irén hangja, mint játszadozó gyerek, szaladja körül Barna agyát. Az asszony félrefordított fejjel, kicsit hamisan néz a férfi szemébe, szája félig nyitva, szólna még, de keze lassán, lassan elhajol fülétől, s egyre messzebbre viszi, mintha űrökön túl is akarná hallani a távolból, pattogó zörejeken át odahallatszó férfihangot.

— Igen. Igen ... de most mennem kell. Szervusz, szervusz, drága ....-- Csak nehogy, nehogy baj érjen. — Irén alig hallott, messziről suttogott hangja még utána szalad Barnának.

— Ugyan, mi bajom lehetne! — kapja az vissza füléhez a kagylót. De választ már nem kap. ^Kis reccsenésekkel, kattanásokkal felkarcolt bugás zsong mindenünnét agya körül. "Mi bajom lenne"— hallja benne elmerülni még saját hangját, aztán csend lesz. Tompán ül körülötte a kezdődő nyáralkonyat.

Irén még hallja a telefon kattanását, csendben tovább ül, aztán megborzongva összehúzza magán virágos pongyoláját. Lassan feláll, s az éjjeliszekrényhez lép. Kiemeli a fényképalbumot, fellapozza benne kedvenc képét, nézi, hosszan nézi. Elmosolyodik.

Barna a sapkáját forgatja, ujjaival végigszánt nyirkos haján. Minden hang szétfoszlott fülében, süketen lakatolja le a szobát az egyre sűrűsödő sötétség. Aztán megrázza magát, sapkáját a fejére teszi, kihúzza az Íróasztal fiókját, s elővesz néhány össze-vissza pecsételt papirt. Ide-oda lapozgat közöttük. "Igen,^ legkésőbb tizenegyre Ágnesnél lehetek. Ha előbb nem. Tizre végzek, kocsival egy jó fél óra alatt a városban vagyok. Hamarább . . ."

Felemeli arcát, kezét lágyan végighuzzga levegőben,s háta megbizsereg, amint ujjairól lassan aláhullanak Agnes aranyszőke hajának szálai.

Szürkült már, mikor az orosz fölébredt. Még várt, aztán elindult. A géppisztolyt lövésre készen tartotta. Tudta, hogy már riadóztatták miatta. A falut elhagyván is bent maradt a fák alatt bújó bozótosban. Úgy tervezte, valamivel Sé előtt átlopózik az országúton, nehogy az elektromos jelzőrendszerbe botoljon. Tudta, hogy az ut jobb oldalán, ahol a kis falu földjei vannak, a műszaki zárat vagy száz méterrel^előbbre hozták, mint a cserjésbena másik oldalon, s onnét már csak néhányszáz méter a határ.

Lassan haladt, vigyázva, nehogy zajt csapjon.

Barna fél kilenckor hagyta el^az őrsöt. Indulása előtt a parancs szerint még elküldött egy járőrt két kutyával a megadott hely15