Itt-Ott, 1973 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 5. szám
környező dombvidék nem volt biztonságos, az itt már mindenfelé cirkáló magyar határjárőrök miatt. ^ Úgy döntött hát, hogy megvárja az estét, s majd akkor lopózik tovább a falu kertjei alatt. Keresett magának egy rejtőket a bozótban, körülcserkészte, aztán lefeküdt s behunyta a szemét. Mint felröppenő madársereg visongása a mezőt,^veri fel a telefoncsörgés a határörs fulladt nyár délutánját. Rezső, az örök katona (több éves szolgálat után már a törzsőrmesterségig vitte) a harmadik csengés után lerakraa kezébe ragadt könyvet, s a telefonhoz támaszkodik. — Halló. Koltai!? Ja igen, kezét csókolom, azonnal. A kagylót visszateszi az asztalra, a bejárati ajtóhoz megy, s kikiált a hidról a patak vizét bámuló Barnának. — Százados elvtárs! Telefon. A tiszt felkapja a fejét, elengedi a patakhid korlátját, Rezsőre néz. Az vállával az ajtófélfát támasztva állj s valami kaján '.Lustasággal néz rá. Barna egy pillantásra megáll előtte, aztán elfordit^a tekintetét, s szó nélkül belép az épületbe. ^ Az asztalon heverő néma telefonra néz, megigazítja sapkáját, aztán fölveszi a kagylót. — Halló! Te vagy az? — arcába vér szalad — Mi van, mi van veled? -- A férfi hangja elrekedve kapkod. — Ez a borzalmas hétvége . . .. Nem birom. Nem birom egyedül. S te azalatt az idő alatt .... Nem. Magamra hagyva teljesen ebben a bizonytalanságban. — Jaj, ne kinozz, tudod, tudod, hogy veled vagyok, csak veled. Minden percemben veled. A lány kihúzza hosszú, szőke haját arcából, fejét hátra veti. Kék szeme az üres falra szegeződik. — Négy hónapja terhes vagyok már, s azóta a válóperedet sem voltál képes beadni. Hát lefeküdni voltam csak jó, változatosságnak a hétköznapok közt? Milyen, milyen ember vagy te? — Ágnes! A lány ujjaival a teritő rojtjait fonogatja, s nem válaszol a férfi kapkodó szavára. Hintázó lába ütemesen a kanapéhoz verődik. Barna megtörli izzadt homlokát, sapkáját leveszi fejéről, s elsimítja összecsomósodott haját.-- Beadom. Mindjárt a hét elején . . .. Beadom. Várakozás. A lány abbahagyja a hintázást. — Bizzál bennem. Drága, higyj nekem. Semmi válasz.-- Még két nap, két nap .... Szólj már valamit! — Bizzak! Kértél már!^ ígértél már! — Tompa hangok csapódnak golyókként Barna dobhártyájába. — Dehát hogy mond jam meg Irénnek! — szakad ki ijedten a férfiből. A vonal túlsó végén csend fülel. — Hogy mondjam meg! Nyakamban^ az egész élete. — Aztán a férfi szava elhalkul, s a lány fülét halk, nyöszörgő hangok kaparásszák. — Tönkre teszem vele ... az egész életét . . • meggyilkolom. Ágnes ingerülten félrehúzza a függönyt, s 'lenéz az utcára. — Az ő élete. Mindig csak az ő élete. Végre már velem is törődj, a mi életünkkel, a gyerekedével .... — Veled fogok élni, tudod, s neked ez nem elég? Nem elég a tudat, hogy szeretlek? Szeretlek! — Szeretsz, szeretsz! — A lány felugrik a kanapé karfájáról, 10
