Itt-Ott, 1973 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4. szám
Éltető Albert NYELVORSZÁG—'* LINGVOLANDO" Szülőföldem környéke vegyes lakosságú, három féle nemzetiség lakja. Gyermekkoromban, ha falunkból pár kilométerre eltávoztunk, már nehezen értettünk szót az ott lakókkal, aminek következménye a sok félreértésből kifolyólag az volt, hogy gyanakodva, ellenségesen néztünk egymásra. Akiknek aztán érdekük volt,—különösen politikai választások alkalmával—még szitották is az ellentéteket, rágalmakkal feketitve be egyik-másik nemzetiséget, amit egymás nyelvének ismerete hiányában soha tisztázni nem tudtak egymás előtt. Már akkor, gyermekkoromban észrevettem, hogy az olyan embereknek, akik mind a három nyelvet beszélték, nem volt rossz véleményük egyik nemzetiségről sem, s mindenütt voltak jó barátaik. De az ilyenekre, elfogult nacionalista nevelésünknél fogva,bizalmatlanul tekintettünk. Meghitt baráti beszélgetések alkalmával, tapasztalt felnőttektől gyakran hallottam otthonomban emlegetni azt az óhajt, hogy: bár valami közös nyelvet fogadnának el a népek, mennyivel nyugodtabb lehetne az élet! Sajnos, nem fogadtak el ilyen nyelvet, tisztán sovinizmusból. A második világháború előtt e^y minden lakóteleptől távol fekvő alföldi pusztára kerültem tanitónak. Helyzetemnél fogva közelebb kerültem a népiélekhez is, amelyben szép, emberséges vonásokat fedeztem fel, szeretetet, megértést a körünkben élőkkel szemben. Több évi ottani működésem alatt örömmel állapítottam meg, hogy tudáskörük szélesedésével azok áz értékes vonások még nemesedtek, mélyültek bennük: vágytak megismerni más népeket, távolabb fekvő országokat. Sok utánjárással sikerült egy alkalommal úgy ötven főből álló csoportot Romániába, a csodálatos fekvésű Királyhágó környékére elvinni. Nagy élmény volt ez a tanulóimnak, hetekig nem tudtak betelni a látott szépségekkel. Gsak az volt a lehangoló számunkra, hogy az ottaniakkal, a kedvesen feléjük közeledő románokkal nem tudtak beszélgetni. Kihasználva ezt a hangulatot, felvetettem a kérdést: lenne-e kedvük tanitási órákon kivül, velem együtt megtanulni egy olyan nyelvet, amelyet valószinü, a közeljövőben sok országban beszélni fognak.^ Ez a nyelv^az eszperantó, a nemzetközi nyelv. Készséggel vállalták, s ahogy őket ismertem, tudtam, hogy ez nem szalmaláng. Elhatározásunkat be jelentettem a tanfelügyelőnek, aki felvilágosított, hogy a kormány engedélyét kell kérni az eszperantó tanításához. Megtettük. A válasz rövidesen megérkezett. Dicséretesnek tartották szándékunkat, helyesnek a célt, törekvést a néptestvériség felé, de szerintük ilyen kezdeményezést nem tehetnek a kisnépek, mert elvesznének a nagy egységben, bizzuk ezt a nagy nemzetekre... A második világháború tapasztalatai aztán megcáfolták ezt a kormányzati bölcsességet. Sok ezer kisebb-nagyobb tragikus esetet lehetne felsorolni, amelyek elkerülhetők lettek volna, ha a szemben álló népek fiai egymás nyelvét megértik. Például. Az egyik bihari faluba beérkeztek a felszabadító csapatok. Egy tágasabb udvar előtt megállt három katonai tehergépkocsi. A házigazda örömmel kiálltotta oda a fiának: "Nyiss kaput!" —Kaput?!—kiálltának fenyegető hangon 18
