Itt-Ott, 1973 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 2. szám
a hatóság! közegek közreműködésével egyszerűen meggy!I kőitek. Diákjaimnak kezében volt a New York Times--nak ezt a gyilkosságot tárgyaló száma; jómagam viszont az atlantai Constitution-ra hívtam fei figyelmüket, amelyben ugyanerről a témáról cikkezett a szerkesztő. Mondanom sem kell, hogy a két újság riportjai homlokegyenest eMenkező képet festettek az esetről. Mindkét esetben diákjaimnak ugyanarra a kérdésre kellett feleletet adniuk: kinek higyjenek? Mivel mind a jobb- mind a baloldalon álló szószólók a magukét fújtak, diákjaimnak két lehetőségük volt; vagy nem hisznek senkinek, cinikusan elvetve minden véleményt, kivéve a sajátjukat azzal, hogy minden ilyen vélemény szubjektív, tehát potenciálisan hamis, vagy pedig olyan mértékeket kellett volna felállítaniuk, amelyeknek segítségével megállapíthatjuk az Igazságot. A cinikusak által ajánlott utirőnu nem látszott megoldani a kérdést, nem csak azért mert nem volt morális alapja.Hanem fcleg azért is, mert cinikusnak lenni, ha alaposan végiggondoljuk a dolgot, annyit jelent, hogy önmagunknak sem hihetünk. A másik megoldás tehát helyesebbnek látszott. Dehát pontosan mi magyarok voltunk azok - - s ezt alaposan megmagyaráztam diákjaimnak — akiknak igen rósz tapasztalataink volfak a múltban ezzel a megoldással kapcsolatban. Ugyanis életbevágóan fontos kérdés az, hogy ki állitja fel a hihetőség mértékeit? Ha az állam, vagy egy párt — akármilyen part vagy egy egyház teszi ezt, akkor mint a szovjet, mint a náci, mint pedig a középkor keresztény államainak és egyházainak példája mutatja, hogy hova vezethet ez az ut: az embertelenségbe, a terrorba, a szellemi és fizikai elnyomásba. Tehát egy uj uf látszott csak megnyugtatónak: ez pedig abból állt, hogy diákjaimnak egyénileg kellett volna eldönteniük, a saját önálló gondolatmenetük alapján, hogy Augustusnak volt-e igaza, vagy pedig bírálóinak, hogy a New York Times-nak higyjenek vagy pedig az atlantai Constitut ion-nak. De ha az egyéni döntés ebben az esetben jogos, akkor joggal tehetjük fel a kérdést — és fel is tettük — hogy mi lesz. akkor az u.n. "történelmi tárgyilagossággal?" Hol vannak akkor az "örök" morális törvények, amelyek megszabjak az emberi érintkezés a IapszabáIya11? Ezekre a kérdésekre a felelet csak az lehetett, hogy történelmi objektivitás sohasem létezett, és nem valószínű, hogy a jövőben létezni fog. Mint Augustus példája mutatja a történelmet a történetírók "teremtik" meg, gyakran évszázados viták során. Önálló, az emberi gondolkodástól független tények, amelyekre a "pártatlan" történetiró támaszkodhatna,/akár filozófiai, akár pedig fiziologiaia szempontból vizsgálva a dolgot/ egyszerűen nincsenek. Minden történelem tehát a történész eIoitéIeteitői hemzsegő történet, amelyet következő generációk, mintegy dialógust folytatva egymással ujrairnak — a saját előítéleteik alapján. S az "örök" közerkölcsi törvények, amelyek az egyén viselkedésének hélyes vagy helytelen voltát meghatározzák? < _ Talán legyen szabad megemlítenem — mint ahogy ezt a vita során tettem,—hogy a rabszolgaság bizonyos korokban és társadalmakban nem volt "erkölcstelen" intézménykéni elkönyvelve. Vagy Idézzük emlékezetünkbe a spanyolországi eretneküldözéseket, vagy a 17. századi boszorkanyegetéseket, amelyek mind nem tartoztak az erkölcsileg el Ítélendő tettek közé, még akkor sem, ha a ne ölj! "örökös" törvénye ellen vétettek. Vagyis minden társadalomnak jogában áll meghatároznia a maga erkölcsi szabályait; ki akadályozhatta volna meg tehát diákjaimat abban, hogy végül is egyéni lel ki ismeretüket válasszák feleletük alapjául? Azt is kérdezték diákjaim, hogy egy ilyen felelet nem vezethet-e anarchiához és káoszhoz? Voltak olyan korszakok, amikor bizonyos társadalmak pontosan úgy reagáltak erre a kérdésre, mint kezdő diákjaim közül egynéhanyan, akik egyszerűen a szőnyeg alá 9
