Itt-Ott, 1972 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1972-01-01 / 1. szám

ként is volt még egy gyárilag csomagolt élelmiszer-zacskóm, amit a dóveri papnétől kaptam.

Nem volt nehéz kitalálni, hogy melyik irányban van a központi iroda. Csak a hang után kellett menni. Legalább ezer ember nyüzsgött, csoportosult egy különálló és a többinél tisztább barakk előtt. Megdöbbenve néztem körül. Ennyi rosszarcu férfit és nőt még nem láttam egy csomóban. Mintha az angol hatóságok szándékosan válogatták volna ki a gyanús elemeket a Bérkocsis utcából. Nem értettem. A követségek Bécsben úgy szelektálták a menekülteket, hogy az már több volt, mint sértő. A svájci és a svéd konzulátus előtt például csak jólöltözött embereket lehetett látni, A Dominikai Köztársaság toborzó irodájában meg körültapogatták a jelentkezőket, mint vásáron a marhát.

Mégegy éjszakát nem fogok itt tölteni, az bizonyos. Hogy hogyan töröm át magam a sorbanál'lók gyűrűjén, fogalmam sem volt. Fontoskodó arccal, hasakat és melleket súrolva csúsztam el a sor mellett, és mintha leckét mondanék fe'1, mormoltam» —Bocsánat, szabad? Bocsánat, szabad?—Talán az iratcsomó a magasra tartott jobbkezemben vagy a szemüvegem, ami hivatalos jelleget kölcsönzött személyemnek, eredményezte, hogy sikerült beleásnom magam a sorba. Mindenütt ugyanaz a kép. Az egymás mellett sorakozó helyiségekben a tisztviselők nyomtatványokat töltöttek ki, vagy az előttük állókat faggatták. Minden szobában ott függött a királynő fényképe. Kezdtem ideges lenni. Egyetlen ismerős arcot nem láttam, pedig már a végén jártam a folyosónak. Es az utolsóelőtti szobában kit látok? Andrást, aki néhány hétig a szobatársam volt a Rotschild Spitálban. Az nem akart hinni a szemének.

—Megőrülök!--Lelkesen megölelt. —Te is fiam, Brutus? Inkább Anglia mint az a lepratelep.

—Természetesen itt is tolmács vagy.--Beszéltem németül vagy nembeszéltem? Egyébként is, te, hogy ezek az angolok milyen rendesek! Mindenre azt mondják: wonderful.

Alacsony, köpcös ember jött a szobába. András bemutatott és egy fokkal hangosabban mint ami indokolt lett volna, magyarázta, hogy pszichológiát adtam elő a pesti egyetemen. Ez, persze, enyhe túlzás volt. Mr. Blake érdeklődve nézett rám. Nem kétséges, hogy a némettel, magyarral kevert angol szöveget megértette. Utána átfutotta irataimat. Néhány kérdést intézett hozzám az úttal kapcsolatban. A válaszból meggyőződött, hogy nincsenek nyelvi problémáim.

—A barátja jól beszél angolul—mondta Andrásnak, inkább kedélyesen mint megrovóan.

Tíz perc mu'lvamint iktatott, lajstromozott és igazolvánnyal ellátott személy hagytam el a helyiséget.

András az ajtóig kisért.

—Félötkor légy itt, az iroda előtt. Elkérezkedem az öregtől és kiviszlek a kocsimon .... A következő!

Kimenetelemkor megismétlődött az előbbi jelenet. —Bocsánat, szabad? Bocsánat, szabad?—Dühös, irigy tekintetek szikráztak felém, amint vissza, a be járat felé kúsztam, és gúnyos megjegyzések kisértek:

—Vigyázat, gyerekkel van.

—Es még azt mondják, hogy nyugaton nincs protekció.--Biztos káder volt otthon, azért protekciós.

A folyosó pállott levegője után felüdülés volt mélyet lélegzeni a szabadban.

Migabarakk felé tartottam, ahol a bőröndjeim voltak, figyeltem magam. Egy cédulányi irat, ime, Őfelsége a Királynő alattvalójává ütött, mégha ez csak állandó tartózkodás-jelleggel bir is. Megszűnt hontalanságom. Valahova tartozom. Ennek ellenére, semmi rendkívülit

10