Itt-Ott, 1972 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1972-03-01 / 3. szám

eát, kultúrája is teljesen nyugati lett. Onnan jött, ahol a nap felkel es arra tart ahol a nap lenyugszik. Ezért van, hogy minden nyugatra vándorolt magyar arcát, a miénket is, a lenyugvó, leáldozó, letűnő nap fénye égeti. Forradalmáraink nyugatról visszatértek a keleti néphez, ezért az 5 arcukon a felkelő nap megújuló fénye ragyog.^A keletig csiszolatlan köveket köszörülték zeneszerzők, irók, költők nyugati műveltségükkel folttalan, ragyogó, kék gyémántokká. így formálódott a győztes magyar műveltségi forradalom.

A magyar művelődés navyon sok válságon ment keresztül. Azt hiszem, hogy nem nagyitok, ha azt állitom, hogy napjainkban^mind a rab hazában, mind az elszakitott részeken, mind az emigrációban megint rendkívüli nehézségekkel küzd, legsúlyosabb válságát éli. A magyar művelődésnek mindig a lélek volt a hordozója, a válság keresztje ma is rá nehezedik. Ez az egyetlen, ami láthatatlan szálakkal bennünket, összes magyarokat összefűz. Ezek a szálak mindennél fontosabbak, mert a lélek nagyobb mint az ország, több mint a nemzet és mérhetetlenül fontosabb, mint az emigráció. Válságok idején helyénvaló kissé mélyebbre nézni a lelkűnkbe.

Azzal kezdjük, hogy a magyar lélekben pátosz él. Oh nem kell megijedni, nem a rosszizü, hordószónokos, kirivóra kokárdázott, düllesztett mellű, sirvavigadós magyarkodásról szólok. Ez álpátoszi A görög "pathos" szó együtt jelent szenvedést és szenvedélyt. A magyar leiekre mindkettő jellemző. Történelmünk, zenénk, irodalmunk, költészetünk hangulata teljesedik itt a búskomorságtól a szikrázó mámorig. A magyar mélységek süritett borús és viharos megérzése és átélése ez. Benne a végtelen magyar bánat kesereg, a magyar lélek vibrál, a magyar tárogató bug és az örök magyar reménykedés imádkozik. Mi magyarok érezzük, és ez nem szóvirág, hogy erre a nemes pátoszra szükségünk van, különben a hétköznapok foiytogató, sivár cinizmusában a szálak szétszakadnak és teljesen szétesünk.

Mennyi elszánásra és virtusra volt erőnk, amikor mélységes élmények, halálos életjátékok döbbenetes eseményei összehoztak és egyesülésre kényszeritettek. Megrázó élmények ébresztenek magyarságtudatra is. Engedjétek meg, hogy egy nemrég átélt kis élményemet elmeséljem. Néhány hónappal ezelőtt egy csöndes éjszakán Szabó Dezső önélteirását, "Életeim" cimü könyvét olvastam olyan elmerülten, hogy a könyv tartásában elfáradt kezem az ölembe hullt. Felnéztem és rémülten láttam, hogy Amerikában vagyok. De Úristen! Mit keresek én itt, mikor a múlt pillanatban még a Duna-Tisza-táján voltam, éltem, gondolkoztam, egész létemmel odatartoztam és odatartozom most is, amikor a kábulatból ^magamhoz térek. Oh nem honvágy volt ez! Több annál! Valami fojtogató mely magyarságérzet, amilyet előbb csak az 56-os szabadságharc alatt éreztem igazán. ^Tudom, hogy nem vagyok egyedül. Mindannyiótoknak volt ehhez hasonló élménye. Azt nem is kellene emlitenem, hogy az 56-os döbbenetes események úgy hoztak össze mindnyájunkat, bármelyik táján éltünk a világnak, hogy ebben a lelkeket olvasztó kemencében nem volt különbség, nem volt fontos, hogy ki milyen vallásu, milyen csiszoltságu, milyen rangú, milyen politikai párthoz tartozik. Csak az kellett, hogy benne ugyanaz a magyar lélek vibráljon, zengjen és harangozzék. Botor álom az, hogy egyszer csöndes időkben is testvérek legyünk? Hogy egyszer, csak egyetlen egyszer meg tudjuk cáfolni a köitőt: "Nekünk Mohács kell"!!?

Szomorúan emlékezünk arra is, hogy a zenei és irodalmi'magyar forradalom mély magyarságát, nagyságát, szépségét, jelentőségét és benne az örök magyar lelket sokáig olyan kevesen ismerték fel. Az egész müveit felső és középosztály (csak ezekhez ért el) szemben állt vele. Egyenesen visszautasitotta, mélységesen elitélte és megbélyegezte! Ellenük szegezték a magyar zene és irodalom legnagyobb, szent fogalommá vált alakjait: Erkelt, Mikszáthot, Vörösmartyt, Petőfit,

12