Itt-Ott, 1972 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1972-09-01 / 7. szám

ami ezzel a szerelemmel kapcsolatos, egyszer fizetnie kell. Nem pénzzel, nem? Valami irgalmatlan nagy fájdalommal, ürességgel, fagyos téllel, — de nem gondolta, hogy ilyen hamar, s nem is akart akkor erre gondolni. Sybil! szokta énekelni az ismert magyar sláger néhány sorát í

Magától elbúcsúzni lesz csak egyszer szörnyű, de hagyjuk holnapra a holnap bánatát, és ma táncoljuk át az éjszakát . . ,

Ebben a gondolatban nagyon megegyeztek. Nincs más csak a jelen, s^ki tudja meddig. Ki kell használni minden percet és minden lehetőséget.

A mosoly ott vibrált az ajkán továbbra is. Visszaidézte Sybil'lt maga mellé. Sybil! tanulmányozta a parking ticketét amig ő vezetett és meglepődve kiáltott fe'1.-- Ez nem a te ticketed, Mucika! — Ö is igy hivta Collint maguk között.--^Nem? Ki másé lenne ha az én kocsimon volt, talán az iráni maharadzsáé, vagy a perzsa sáhé?

— Nem a tiéd. Sure. A te rendszámod 6WW8020, és nem floridai rendszámtáblád van. Coliin lassitott és odapillantott a ticketre. Sybi'llnek igaza volt.

— Te egy tündér vagy — mondta Coliin — pedig érted minden szivfájda'lom nélkül kifizettem volna.

— Édes vagy — súgta Sybil! és hozzábujt —, igy nem kell fizetned, de a ticketét megtarthatod emlékbe. Különben is ez a floridai a West Washington-on kapta a ticketet, aztán idejött és áttette a te kocsidra. Disznó egy eljárás.

— OK, Nem érdekes -- mondta szórakozott mosollyal és futólag megcsókolta Sybil! arcát —, ne is gondolkodjunk ezen.

Az ablaktörlő szorgalmasan söpörte az egyre sűrűbben és nagyobb pelyhekben hulló havat. Valakivel beszélni kéne, morfondirozott Coliin. Valakinek el kéne mondani, kibeszélni magából ezt a témát. Mindegy» hogy ki az illető, odafigyel-e vagy sem, csak hangosan mondhassa valakinek. De kinek? Erre nem tudott felelni. Lassan inditott. Az ut veszélyesen csúszott. A kocsi, mint egy táncosnő, úgy sasszézott jobbra-balra a friss hó takarta jeges utón. Coliinnak minden érzékére szüksége volt, hogy a nagy kocsit egyenesben tartsa.

Az agya közben dolgozott, mint egy elektronikus számológép, akaratától függetlenül, a tudat alatt. Az "elektronikus agy" most egy emléket dobott fel, mint egy hólabdát -- Coliin elkapta. Mikor is volt az, hogy a^kocsi ugyanigy csuszkáit, mintha egy korcsolyázó mozdulatait utánozná? Igen, megvan, Sybille! mentek ... de hova? Megvan? A japán teaházba. Coliin nem emlékezett már a hely nevére, de tudta, hogy oda kell mennie. A kis japán pincérrel beszélhet Sybillről. Hol is volt ez a hely? Közel a tóparti főúthoz. Tudta, hogy meg fogja találni, meg kell találnia! East-nek kell hajtania a tó felé, s ott végigmenni a highway melletti utón. Emlékezett, hogy egy park volt ott a tea-house-zal szemben, egy segitő támpont.

A hóesés akadályozta a kétoldali kilátásban, de rövid keresés után megtalálta a teaházat. Már messziről látta, hófüggönyön át a kivilágított cégtáblát. Ez az. Egyszerűen talált parkhelyet is, Chicagóban ez ritkaság. Szerencsés ember vagyok -- könyvelte el magában és kiszállt. Körülnézett. Gyönyörű hóesés. Sybil! mennyire szerette a havat, miért is nincs itt vele, hogy együtt kóstolják végig a speciális koktélokat? Fékezhetetlenül tört rá a szomorú fájdalom, miért? Miért nincs itt ő?

Felcsapta a kabát gallérját és átszaladt az utón. Az előcsarnokba lépve lerázta a kabátjáról óo lesöpörte hajáról a havat, majd belé'I?