Itt-Ott, 1972 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1972-06-01 / 6. szám

zetben útmutatást adni nem tudott és nem tud ma sem. Fiala Ferenc, a Hidf5 1972 febr. 10.-i számának vezércikkében elmondja a jelenségeket, megállapítja a tüneteket, de a cikk lényege mégiscsak abban van, hogy azt kérdezi 6 isi "Fiatalok előre—de merre?" Itt^sincs meg az az útmutatás, ami a mai helyzetben megfelelő és követhető lenne az anarchiával fertőzött agyak megvilágositására.

Kárhoztatható-e a mai ifjúság azért, hogy együtt úszik a világméretű, anarchikus árral és az élet törvényeit követve, függetlenül nemzeti, faji eredetétől, igyekszik jólélni a mában? De nem apái mutattak-e ehhez jópéldát? Nem ma, de 25 évvel ezelőtt. Történelmünk folyamán sajnos nem egyszer vesztettünk háborút, de az elvesztett háborúk után igyekeztünk a kapott sebeket közösen, egymás kárhoztatása nélkül begyógyítani mihamarabb. Az uj "szellemi irányzatot" nem azok teremtették meg, akik egy negyedszázaddal ezelőtt születtek, hanem azok, akik a negyedszázaddal ezelőtti eseményeknek részesei voltak. Az természetes, hogy az andicserzsébeti történelemtanítás a történelmet balga módon újra akarta kezdeni és mindent, ami a múlt, ki akart törölni mindenki emlékezetéből, mondván, hogy csakis az anarchia, minden meglévőnek a megsemmisitése a szent feladat és hogy még anyáink is bűnösek, hogy a világra hoztak bennünket. Ez volt az andicserzsébetek hivatása, hogy ezt csinálják, de miért kontrázott ehhez az emigráció is avval, hogy háborús bűnösöket keresett a tegnap még bajtársainak vallott, szerencsétlen menekülttársai között? Hány ma,gyár emigráns tanította meg az itt kinn felnőtt gyermekét arra, hogy március 12 a vértanuk napja, mert egy alkotmányosan hivatalban levő magyar kormány tagjait egy idegen csürhe lemészárolta, a magyar nép megkérdezése nélkül? Itt megint Fiala Ferencet kell idéznem, hogys Rossz vagy jó—az én hazám, mert erre a Shakespeare-i mondásra hivatkozott ő is. Az egyedül a magyar népnek a joga, hogy elbírálja a vezetőit és kormányát, akármit is csináltak. . A magyar népnek erre nem volt módja, de megtették ezt nekünk az idegenek. Az viszont kizárólag az emigráns "honatyák" bűne, hogy az itt, szabadon felnőtt ifjúságunk, vagyis a saját gyermekeik amellett, hogy magyarul nem beszélnek, nem értékelik éppen kellőképpen mártírjainkat. Ma, egy negyedszázad után, a márciusi ünnepélyek alkalmával, mivel ennek a napja nagyon közel esik ehhez, hányszor emlékezett meg az emigráció ezekről a mártírokról, holott ezeket az ünnepélyeket még ma is az idősebb generáció rendezi, azokon ünnepi "szónokol." Ez a generáció volt az, amely azt a kormányt létrehozta, megtartotta és az utolsó pillanatig kiszolgálta. Amint a háború elveszett és a kormány az ellenseg kezébe került, az emigráció megtagadta tagjait és semmiféle azonosságot nem vállalt velük, olyannyira, hogy ma, egy negyedszázad után épp ez az idősebb generáció van halálosan felháborodva elsősorban neveik emlitésekor. Ez igazán nem lehet az uj generációnak a bűne. Természetes, hogy az ellenség "nyilast" kiabált, de miért kellett az emigrációnak ezt a tónust átvenni és azokat tulharsogva kiabálni? Akadt-e már ebben az emigrációban egy olyan valóban nemzeti irányzatú törekvés, melyre rögtön rá ne sütötte volna elsősorban :az idősebb generáció a "nyilas" bélyeget? Akkor mit akarunk a fiataloktól? Az 19^5-ben Nyugatra vetődött magyarság, mint nemzeti emigráció elvetélt abban a pillanatban, amikor mártírjait megtagadta, szinte napok alatt "demokratákká" lett és minden, ami volt a múltban, azt igyekezett elkerülni, "jaj ne is beszéljünk róla" alapon. Ezt pedig az idősebb generáció tette. Az emigrációban ma nem találunk egy olyan szervezetet vagy egyesületet sem, mely fennhangon ne hirdetné magáról, hogy "demokratikus" és alapszabályaikban első helyen szerepel mindenütt a demokrácia védelme, fejlesztése, stb. Ifjúságunk

10