Itt-Ott, 1972 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1972-05-01 / 5. szám

és az ezer és ezer más, kormány-ellenes bűncselekményekre? Azután emlékszel, hogy melengettük egymást a bajtársi szeretet melegével a hideg börtönök mélyén? Hogy biztattuk és segítettük a lankadókat, a fáradtakat és az elesetteket? Majd a forradalom . . . amikor az ifjúvá kovácsolt, hajdani kamasz az illúzió fegyverét puskával cserélte fel . . . először félve, később a győzelemben bizakodva, mig végül ^pedig csalódottan és elkeseredve harcolt az utolsó pillanatig. Emlékszel, drága testvérem? Emlékezz, mert az az ifjú Te voltál.

S most, ez illúziókat támadó levél Tőled. Miért? A hangnemből azt veszem ki, hogy ott hagytad a régi álomvilágot, s beálltál a realisták közé, s úgy véled, hogy mi is realistákká lettünk. Ha ez igaz, közlöm veled, hogy tévedsz. Nagyon kevés kivétellel mi megmaradtunk, akik voltunk. A mi generációnkat sikeresen elfuserálták, scsak a nagyon erősek tudták felnőtt fejjel élőiről kezdeni az életet. Mi, a többiek, tovább csináljuk azt, amihez értünk. Harcolunk. Tovább harcolunk ugyanazokért a célokért, amikért otthon harcoltunk. _ Egy szebb és jobb jövőért, a magyar nép boldogulásáért, de főleg pediglen saját lelki békénkért és illúzióink épségben-maradásáért. Mi megmaradtunk böglyöknek—a különbség csak az, hogy a kommunizmus elefántja helyett most a kapitalizmus mamutjának a fenekét csipkedjük. De ugyanazok vagyunk, akik voltunk. Páriák. OTT a nép ellenségének, összeesküvőknek, kerékkötőknek, gazembereknek tituláltak, ITT emigráns politikusoknak hivnak minket. De a harc, drága barátom, ugyanolyan ádáz, mint otthon. Sőt, itt nehezebb, mivel otthon^csupán & fizikai megtorlásoktól kellett tartanunk, mig itt az illúzióinkat és ideáljainkat döngetik.

Amikor mi annakidején életünk függőágyát kikötöttük az^Ó- és az Ujhaza fáihoz, avval a biztos tudattal ringattuk magunkat álomvilágunkba a két fa^közti, óriási szakadék felett, hogy a szabadság,^ a jóság, az igazság-szeretet és főleg a gerincesség lombjainak árnyéka megvéd minket a realizmus napjának erős sugaraitól. De tévedtünk. Mig a realizmus napja irdatlan hőséggel süt fejünkre, addig egy erős keleti orkán hányja-veti függőágyunkat, mig álomvilágunk csendjét az alattunk kopácsoló hidépitők zaja veri fel. S az ideáljaink! Egyre nagyobb számmal esnek a realizmus karmaiba, s masíroznak kelet felé a piackeresőkkel. Borzalmas időket élünk, drága testvérem, Cinikus. Senkiben sem lehet bizni. Ha nem ismernélek jobban, még Benned is kételkednék. Pláne most.

Képzeld! Richard Milhouse Chamberlain elment Münchenbe. Illetve, bocsánat, Pekingbe. Csak gondold meg, drága barátom, az micsoda ökölcsapás volt nekünk. Ő, ami keresztes lovagunk. Pedig hogy hittünk benne < Még most is magam előtt látom, amint az andaui hid nyugati hídfőjénél lázasan lengeti a MI lobogónkat, majd amint az osztrák ^táborok fagyos földjén állva, szivünket forró szavakkal füti uj reményre. Ő az, aki annakidején Hruscsovot oly bátran és felejthetetlenül megfenyegette az orosz konyhában. C az, aki mögé egy emberként álltunk, jóban, rosszban. Ő az, aki hitet és reményt hirdetett nekünk. Majd Nixon megmutatja!--biztattuk egymást. Hát meg is mutatta. Most, februárban. Elő és szines képekben. Tanúi voltunk, amint hosszú percekig rázta a vértől csöpögő kinai kezeket, s őszinte mosolyával biztosította a tömeggyilkosokat, hogy szivében csakis szeretet és barátság van irántuk. Majd ezüsttálcán ajánlotta fele gyilkosoknak a nemzeti kinaiak fejét. Májusban pedig Moszkvába készül porba hullt ideálunk, s rettegve várjuk, vájjon milyen ajándékot visz majd a ruszkiknak? Még szerencse, hogy minket már rég eladtak. Sokat és többször. Bár^nem lepne meg, ha bekeje jéléül a Szentkoronát adná oda a vad hordák királyának.