Itt-Ott, 1972 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1972-04-01 / 4. szám

azt a lehetőséget, hogy Pogány András ne tudott volna feleségem könyvének angolnyelvü kiadásáról. Miről van szó tehát? Arról, hogy egy magát bíróként elképzelő csoport az Orwell-i történet mintájára létezésünket még a múltra való érvénnyel is szeretné kitörölni, munkásságunkat meg nem történtté tenni. Én megkaptam tőlük a "debreceni zarándok" és "hamis tanú" kitüntető jelzőket, amely mind rendben is volna, hiszen én senkit nem kényszeritek álláspontom elfogadására és azt is megengedem, hogy helytelenítsék lépéseimet—de mit vétett a feleségem?

Békeszerető ember lévén, mindezideig nem kívántam reflektálni a támadásokra, rémhírekre, fricskákra, de azt hiszem, itt az ideje, hogy megszólaljak. A jövőben többször is szeretnék foglalkozni saját tevékenységem ismertetésével, az önfontosság minden érzése nélkül, analízisét adva annak a fejlődésnek, amely Debrecenig s onnan máig vezetett. Nem egy jó magyar ügybe fektettem be már eddig—mások és magam számára is hihetetlennek tűnő—energiát; A Magyar Iskola és Ösztöndíj Alap, a United Hungarian Fund, az angolnyelvü könyvkiadási program, a nagy magyar komp-jűter cimliöta, az ^egyetemi magyar oktatás, az angolnyelvü magyar encyclopedia és más, általam fontosnak ítélt vállalkozások megszervezésébe. Nem minden tervem sikerült, vagy sikerült úgy, ahogy szerettem volna. Nem egy a felsoroltak közűi már a megvalósulás küszöbén állott, amikor a törvényszerűen jelentkező ellenállás megtorpantotta. A Parkinson és egyéb, a társadalmi, emberi jelenségekre vonatkozó törvények mellé én nyugodtam oda sorakoztatnám Newton második fizikai törvényének parafrázisát, amely kb. igy hangozhatnék; "Minden magyar ügyben kifejtett energia azonoz mértékű ellenállást termel ki." Jó szimattal egy magyar barátom egyszer igy figyelmeztetetts Addig vagy szerencsés, addig lesz eredménye munkádnak, amig nem akad valaki, aki hasonló energiával törekszik majd mindannak lerombolására, amit te építeni akarsz. Amellett az a valaki még azt is fogja hinni, hogy te rombolsz—és ő épit . . .

Nekem úgy tűnik; van egy ilyen törvény és nemcsak magyarokra, hanem minden bizonnyal bármely emberi törekvésre jellemző. A történelem arra tanít bennünket, hogy mindazok, akik uj utakat keresnek, kezdetben nem megértésre, hanem gáncsra találnak. A gáncsoskodás, bármennyire fájdalmas sebeket is ejt azon, aki kiszemeltetett az elbuktatásra, mégiscsak törvényszerű és éppen ezért elfogadandó, megbocsátandó jelenség.

Az ITT-OTT januári számának 37» oldalán abaltimore-i Soós József a következőket Írja a főszerkesztőnek; "Kedves Lajcs Bátyám' Az ITT-OTT legutóbbi számából Ítélve nagyon szűkén méred kegyeidet. Baráth-unknak (csak É.B.J„-nek titulálod a lapban) tiz dollárjáért csak egy ötsoros 'Epigrammával' kedveskedtél. Ezek után mennyibe kerülhet nálad egy többszakaszos versecske, mondjuk, 'Oda a debreceni zarándokhoz' címmel?" Szegény Éltető Lajos1. Mivel érdemelte ezt ki? Persze, a hozzászólás nem annyira ellenséges, mint inkább ízléstelenül gúnyolódó és nem is annyira Éltető Lajoson akarja elverni a port, hanem rajtam. A levélíró egyike azoknak a volt barátoknak, akik a "kérlelhetetlenek" csoportjába tartoznak. Gyűlöletében elvakult, mégsem^tételeznénk fel róla olyan alacsony gondolkodást, hogy komolyan vádolná az ITT-OTT főszerkesztőjét tiszta szívvel adott csekély adományomnak "hálaverssel" való jutalmazásával. Éltető Lajost minden bizonnyal az késztette verse megírására, hogy szánalmat érzett irántam, látva, hogy engem mindenkinél jobban és elszántabban támadnak, holott erre talán nem^is szolgáltam rá. Mindenesetre csakis együttérzés vezethette tollát, nem pedig az a néhány dollár, amely jóllehet, később jutott kezeihez, minthogy a verset megírta volna, vagy

11