Itt-Ott, 1970. október - 1971. szeptember (4. évfolyam, 1-11. szám)
1970-01-01 / 3-4. szám
hogy Kisjézus elfelejtett karácsonyfát hozni Édes Anikónak.--Ez igaz?--Igaz, Józsi bácsi. Pedig mi elhatároztuk9 hogy amit máma este a köszöntéssel keresünk, azt mind ráaggatjuk Anikó karácsonyfájára.--Hát mér nem hoztok ti karácsonyfát Anikónak a Kisjézus helyett?--Honnan hozhatnánk? Messze van ide a csenkei erdő.--A süttői erdő közel van. Mindössze másfél kilométer.^ Leesett állal bámultunk rá. Mi is tudtuk, hogy a süttoi erdő nem lehet távolabb a falutól másfél kilométernél, de ezt a távolságot a Duna jelentette. A Duna szélessége. A Dunáé, amely a trianoni határ volt a falunk meg a szemközti, süttoi erdő között! Gódor József azonban felállt, megint kipöffentett egy terebélyes füstfelleget az udvaron pata'llérozó hópelyhek közé, azzal elindult lefelé a Pásztordombró'1. Közben ezt mondta s —Jertek, Pásztorok! Mire leértünk a Dunapartra, mindent megtudtunk Gódor Józseftől. Megtudtuk elsősorban azt, hogy Kisjézus mulasztását megfelelő bátorsággal lehet csak jóvátennünk. Ez a bátorság különösképp Szálai Pált meg Bábi Györgyöt illette, mert nekik kellett válla'lkozniok arra, hogy a ladikkal, amely Szalai Pál apjának a tulajdona volt, átalevezzenek a Dunán, éspedig pontosan a süttői erdő tövébe, amely a Dunára rúgott közvetlenül, és az erdőből—amilyen sebesen csak lehet--szerezzék meg a kicsifenyőt, teremtsék belé a ladikba s azzal már evezzenek is vissza Mocs felé, de olyan szaporán, hogy a tányérkeszeg se ússzék szaporábban a Dunában. Nekem, mint a legfiatalabbnak, s leggyöngébbnek, azt a feladatot osztotta ki az öreg, hogy maradjak mindig a közelében, mármint a mocsi parton,s mindent úgy cselekedjem, amint parancsolja. Szalai PálsBábi György beletüntek az estébe, én pedig egyedül maradtam Gódor Józseffel. Még mindig esett a hó, de már nem olyan nyájasan, mint előbb, hanem herfelkedve, mert szél is fújt a süttői part felől. A szél azonban korántsem volt olyan veszedelmes, hogy Szalai PálsBábi György ne indulhattak volna el a ladikkal. Szalai Pálék a falu felső végén laktak s ott volt partrahuzva a ladik is. Ebbe az irányba iramodott el tehát a két kenyereskomám, mi pedig, mondom, mármint én meg Gódor József, a falu alsó végén maradtunk.--Előszöris meg köll tudnunk--mondta az öreg--, merre kujtorognak a fináncok. Rögtön elszaladtam, hogy felderítsem a fináncokat, s hamarosan meg is láttam a^hátukat, mert éppen fölfelé, vagyis a falu felső irányába taposták a havat a parton. Megijedtem, mert Szalai Pálék is abba az irányba tűntek el, hogy birtokukba vegyék a ladikot. Gódor József azonban, mikor visszatértem hozzá, csak ezt mondta:--Ne sokat teketóriázz, hanem bújj be a subám alá! Egy ma'lomkövön ült subástul, a subát egy kicsit kinyitotta s abban a pillanatban már alatta is voltam, de úgy, hogy az orrom hegye se látszott ki alóla. Ekkor Gódor József nyögni kezdett, olyan hangosan és keservesen, mintha legalábbis kétmázsás buzazsákot cipelt volna a vállán. Egyszercsak aztán hirtelen abbahagyta a nyögést és igy szólt:^--Dobri vecser a finánc uraknak! —Dobri vecser—fogadták egyszerre ketten is, akik közül az egyik, mint hamarosan megtudtam, ama bizonyos Kocsis nevű finánc volt, aki voltaképpen magyarnak született, de miután beállt finánc-26
