Itt-Ott, 1970. október - 1971. szeptember (4. évfolyam, 1-11. szám)

1970-01-01 / 3-4. szám

nemcsak a falubeli gazdatársadalom hallgatott meg bennünket örömmel, hanem a kastélybeli karácsonyfáról is leakasztották az aranyfügét meg ezüst szaloncukrot, ahogy az ablak alatt felzenditettük a nótát.

S mind a hárman elindultunk, hogy a kövér tarisznyáinkat odategyük Édes Anikó ablakába. Am ekkor mi történt?

Bábi György, ahogy az ablakra tekintett, ezt mondta*--Odanézzetek!

Az ablakon nem volt függöny, hanem csak egy szakajtókendő s annak közepén egy akkora Ük, hogy a szakajtó maga is nyugodtan keresztülférhetett rajta. Mikor előbb a nótát elénekeltük, nemigen hederitettünk rá a likra, de most mind a hárman alaposan átalbuktattuk rajta a tekintetünket. Kicsi, sivár szobát láttunk, közepén egy sánta asztallal, az asztalon pislákoló lámpással s a lámpás világában Édes Anikóval. Ott állt az asztal mellett, együmögben, mezétláb, kócos szőke hajjal s mialatt a puszta asztalt nézte, a szemeiből potyogtak a könnyek.

—Karácsonyfája sincs!—súgta Bábi György.

—Csakugyan nincs!—döbbentem meg én is.

—Pedig ügyi—nyögte Szalai Pál—, úgy volna szép, ha ezt a sok diót, mogyorót, meg szaloncukrot egy kicsi fenyőre aggathatnánk föl?

—Biza, úgy volna szép...--nyögtük mi is, mármint én meg Bábi György.

Rettenetes gondba merültünk. A falunak nem volt fenyőerdeje, a karácsonyfának való fenyőt mindig a csenkei erdőből kapta. A csenkei erdő vagy húsz kilóméternyire feküdt a falutól, tehát csak úgy egyszerűen nem futhattunk el oda. Az is eszünkbe jutott, hogy valamelyikünk otthonról hoz fenyőt Anikónak. Igen ám, de az a fenyő, amely otthon volt, nemcsak a magunkénak számitott, hanem a kisöcsénkének meg akishugunkénak is, azok pedig vajon mit szóltak volna, ha megfosztjuk őket a fenyőtől, kivált azután, hogy éppen mi magunk meséltük el nekik: azt a fenyőt, a sok szép rajtavalóval együtt, a Kisjézus hozta?

Ültünk csak Édes Anikóék gádorában, töprengve, tanácstalanul. Közben kint, az udvaron, szalánkázott a hó. Szél nem fújt s a kövér hópihék zavartalanul telepedtek rá Anikóék házának megrogygyant zsuppfede'lére, az udvaron csámpáskodó kutágasra s a gádor mentében térdrebukott,száraz, már tavasszal se nyi'ló rózsafák ágaira.

S hát ekkor tűnt elő a hóesésből Gódor Józsefnek, a falu vén, nyugalmazott juhászának meggörnyedt, subás, hótól belepett alakja. Csak a hosszú, csapzott bajuszán nem feküdt hó, mert most is pipázott, mint rendesen, s a pipa füstjének melege, úgy látszik, elriasztotta a hópelyheket a bajszáról. A bajusz azonban igy is éppen olyan fehér volt, mint a hó, mert Gódor József ezen a karácsonyon már alaposan bennetaposott a nyolcvanadik esztendejében.

Rázott egyet a subáján, azzal belépett a gádorba, leült közibénk, s anélkül, hogy a pipát kivette volna a szájából, ezt kérdezte tőlünk:

—Mi a baj, pásztorok?

Mert csak igy szólitott bennünket mindig, pásztoroknak, s ennek oka az volt, hogy valahányszor karácsony közeledett, hozzámentünk föl a Pásztordombra s őt kértük meg, tanitson meg bennünket azokra a régiszép pásztornótákra, amelyeket csak ő tudottsamelyekhez hasonlót ^‘legfel jebb a betlehemi pásztorok zengtek, mikor elindultak Kisjézus köszöntésére.

—Az a baj, Józsi bácsi—feleltem én mindhármunk nevében—,

25