Itt-Ott, 1970. október - 1971. szeptember (4. évfolyam, 1-11. szám)
1970-01-01 / 3-4. szám
lenkezőleg, az emigrációs szülőnek saját elképzelései és a korszellem között középarányost vonva, meg kell találnia azokat az elveket9 melyek gyermekét a modern kornak és a normális, egészséges és erkölcsös fejlődésnek eleget téve nevelik. Megfelelő korban küldjék el a gyereket olyan környezetbe, ahol magyarul beszélnek, vagy látogatóba Magyarországra. Ez nemcsak azért előnyös, mert az anyanyelvet szebben és jobban megtanul ja, hanem azért is, mert észreveszi, hogy van értelme és gyakorlati haszna magyarságuknak. Ha ezeket a tanácsokat követjük, akkor a serdülő kor vége felé nemcsak az életfelelősséget vállalják, hanem a magyarságuk által megszabott felelősségeket is. Eddig a szülőkhöz szóltam, akiknek saját tapasztalataimból adtam néhány tanácsot, de most az emigrációs ifjúsághoz szeretnék szólni. Ti már tudtok magyarul, de mennyire? Gondoljatok arra, hogy hány olyan dologban részesültetek, amelyben a csak amerikaiak, csak franciák, csak németek nem részesülhettek. Két kultúrát adtak szüléitek. Tudom, hogy Ti is megdolgoztatok ezekért, de java részét szüléiteknek és a Titeket környező magyarságnak köszönhetitek. Ha saját gyermekeiteknek is át akarjátok adni a kettős kultúrához szóló útlevelet, akkor nektek tökéletesen kell birnotok anyanyelveteket. S ezt nem csak beszéd által, hanem olvasás által érhetitek el. Gondold meg, mikor olvastál utoljára magyar könyvet vagy folyóiratot? Mit tudsz kultúrádról? Ezek legyenek szivednek súlyponti kérdései. Ha azzá válnak, biztos lehetsz abban, hogy jómagyarként éled majd életed s ha segélyre szorul hazád, akkor Te is azok között leszel, akik büszkén állnak ki melle. Garfield, N.J. Nehéz Ferenci JOTEKONYCELU FENYŐFA Azon a karácsonyon olyan erőt vett rajtunk a szeretet, hogy elhatároztuk: azt a keresetet, amelyre a köszöntés révén teszünk szert, jótékony célra forditjuk. Hogy mi legyen ez a jótékony cél, nem sokat kellett törnünk a fejünket, mert mikor karácsonyeste elzengtük a szentnótát Édes Anikóék ablaka alatt, senkise nyitotta ki az ablakot, hogy a köszöntésért megfizessen bennünket. Egymásra tekintettünk, mármint én, Sza'lai Pál meg Bábi György, s ebből a tekintetből kiderült, hogy mind a hárman tudjuk, miért maradt el a fizetség. Édes Anikó árva kis leány volt, a szülei egyszerre haltak meg, mikor egyszer kiöntött a Duna. Ahogy megsejtették a veszedelmet, fogták Anikót bölcsőstül, s feíhozták ide az öreganyjához a Pásztordombra, aztán visszamentek a dunaparti házikóba, hogy mentsék, ami még menthető. Hát amig a házikóban tettek-vettek, azalatt történt a gátszakadás. A Duna olyan hirtelen s gyilkos erővel zudult rá a gyönge, vályogból épült házikóra, hogy Anikó szüleinek nem jutott idejük a menekülésre. Rájukdőlt a^házikó, ott pusztultak el mind a ketten. Azóta élt Anikó az öreganyjával, aki a falu elhalálozott kanászának, Göndöcs Istóknak volt az özvegye. Szegények voltak, mint a templom egere. Göndöcs néne még a télirevaló tüzelőfát is a Duna szélében szedegette össze, amit pedig ettek, azt jóformán mind a falubéliek potyogtatták belé a köténybe. Egymásra bólintottunk mind a hárman, azzal már akasztottuk is kifelé a tarisznyáinkat a nyakunkból. Kövérek voltak a tarisznyák, éspedig nemcsak a sok diótól, almától meg mogyorótól, hanem a szaloncukortól is, mert amilyen kiváló köszöntőlegények voltunk, 24
