Itt-Ott, 1970. október - 1971. szeptember (4. évfolyam, 1-11. szám)

1970-01-01 / 3-4. szám

könyvnyomtatást elintézted, mint Kádárék sóher erőlködését, kedves P., newyorki októberi beszédedben. A mai magyar könyvnyomtatás— éppen ellenkezőleg—a világ legjobb és 'legszebb könyveit ál lit ja elős ez tény. Egyik nemzetközi dijat a másik után nyerik a könyvkiállitásokon: ez is tény. S ezek a tények annyira elismertek nemzetközileg, hogy a németek, osztrákok, angolok bérben nyomtatnak Magyarországon tudományos szakkönyvektő'1 kezdve gyönyörű színnyomású művészettörténeti lexikonokig mindenféle könyvet. S ez magyar nyomdászok, grafikusok, rajzolók, művészek, irók, kutatók tízezreinek köszönhető. Ók is "Kádárék?" Csak a futballisták nem "Kádárék?" S tény az is, hogy mi, akik a magyar fiatalság nevelésével foglalkozunk külföldön, már nagyon régen használjuk ezt a forrást. Enélkü'l nevelésünk sokkal szegényesebb, ^magyartalanabb és gyatrább lett volna. Nézzetek csak körül saját gyermekeitek könyvei között, vagy a cserkész-könyvtárakban! Azért nem értjük ezt a hirtelen izgalmat az otthoni tankönyvkiadás tervével kapcsolatban. Bizony, az emigráns kiadványok nagyon sóher termés csupán (lean picking, ahogy az angol mondaná), tele helyesírási és nyomdai hibával. Nagyon jól tudjuk, hogy szűrni kell az otthonról jövő könyveket s meg is tesszük, mivelhogy mi sem estünk a fejünk lágyára. Nekem mintegy 1500 magyar könyvem van, abból kb. 1200 mai keletű. Mindössze 20-ban van kommunista propaganda, azokat is szándékosan rendeltem, főleg marxista és ateista munkák, kritikai tanulmányozás céljából.

S most elérkeztünk a magyar iskolák kérdéséhez. Ezt az ügyet igen jól ismerem. Hogy úgy mondjam, véres a könyököm tőle. Már 19^9-ben tanítottam Rió de Janeiróban. Mint frissen jött dipik, koldusszegények voltunk. A menyasszonyom villamossal ment végig az irgalmatlanul hosszú városon, úgy szedegette össze a magyar gyermekeket. (Nem veszett kárba. Az egyik tanítványa később a newyorki magyar iskola igazgatónője lett.) Cetlikből, ujságkivágásokból, lágeriskolák jegyzeteiből tanítottunk. Később aztán Sao Paulóban folytattuk hétvégi iskolákban, reformátusoknál, katolikusoknál, cserkészeknél, ahol éppen lehetett és szükség volt rá. Az ottani vezetői keretünk javaslatára fogadta el a Cserkésszövetség a magyar érettségit, mint a tisztté-avatás előfeltételét. Akkor aztán csináltuk az érettségi tanfolyamokat. Nem voltunk tanítók, sem tanárok (kevés kivétellel), csak lelkes amatőrök, de még legalább tudtunk magyarul. Soha nem voltak jó tankönyveink, néhány gyengécske emigráns kiadvány, vagy régi 20-30 éves könyvek, melyeknek didaktikáját és magyar nyelvét is régen túlhaladta az idő. Vittük-hoztuk a gyerekeket, tanítottuk őket, állandóan noszogattuk a szülőket, könyörögtünk, hogy törődjenek egy kicsit a gyerekeikkel: heti egy vagy két órában nem tudunk csodát csinálni. Ma a helyzet még sokkal nehezebb. A tanitók nagy része ma is amatőr, számosán már külföldön nőttek fel, magyar nyelvük kopott, szegényes, "basic Hungarian."

S a tankönyvek?

Elkeserítő az a teljes tájékozatlanság, amivel az emigráns sajtó egy része kezeli ezt a témát. Nyilván olyanok Írják, akiknek nincsenek gyermekeik, vagy ha vannak, nem tanulnak magyarul, vagy ha tanulnak, a szüleik nem tudják,^ hogyan. Bejártam Észak- és Délamerika minden magyar centrumát és alaposan ismerem a magyar iskolák helyzetét. Becslésem szerint a használt tankönyveknek mintegy 40$-a kommunista tankönyv. Mégpedig olyan, amelyikben van kommunista propaganda. Mit csinálnak a tanitók? Kivágják Lenin bácsit az L betűnél, ahogy 56-ban kivágták a cimert a zászlóból. Bizony,

13