Itt-Ott, 1970. október - 1971. szeptember (4. évfolyam, 1-11. szám)

1970-01-01 / 3-4. szám

Ausztria, a lágerekben nyomorgó milliók, a gyűlölködő osztrákok, a négy zónában masirozó megszálló katonaság, az Idegenlégió sunyi ügynökei (mintegy ^000 magyar fiatalt szedtek össze, a "gloire" roncsait menteni; 200 közülük Dien Bien Phu alatt hullt el; ki tud róluk?), csempészek, feketézők, kémek, az NKVD emberei, &. CIO ügynökei! Középeurópa, 19^8. Attól kezdve életemet a cserkészetnek szenteltem, mert benne láttam azt a módszert, mellyel emberséges és öntudatos magyarokat nevelhetünk külföldön.

Mások sokkal mélyebb cserkész alappal jöttek el hazulról. Voltak olyanok,^akik katonák voltaks voltak, akik a szólsojobboldalról jöttek és voltak olyanok, akik zsidó származásúak voltak és voltak, akik mély magyar talajból fakadtak és voltak, akik a_baloldalon álltak. De hogy kibirtuk egymást és kibirtuk az emigráció fúrásait, destrukcióját--ez hitet ad a jövőre. ^ Sok vesztett csata áll mögöttünk, sok elkedvetlenedés, sokan kiábrándultak és otthagytak minket. Sokszor éppen a legjobbak. (Ki fogja az ó gyermekeiket magyarnak nevelni? Hajlandók azok, akik szétfurnak, beállni mezítlábas napszámosnak, odaadni éjszakákat, hétvégeket, minden szabadságot, egy életet—a magyarság megtartásáért?) És fúrtak, fúrtak állandóan. Braziliában összefogtunk protestánsok és katolikus szerzetesek, már közel húsz éve, hogy ökumenikus szellemű, egységes csapatot csináljunk. Hiába volt minden erőfeszítésünk, szétmartak bennünket a Morbus Hungaricus bacillusgazdái, belső fertőzést is elérve s a bizalmatlanságot elültetve egymás között. Argentinéban nyilas meg urigyerek cserkészetté akarták szétfejleszteni a mozgalmat. S nem volt vigasztalóbb a helyzet Amerikában sem. Ha egyszer Bodnár Gábor megírja emlékiratait, lesz miből okulnia az eljövendő nemzedékeknek. De azért lassan kinőttünk a kamaszkorból s kiégett belőlünk minden fölösleges, mint az acélból.

Megmaradt egy belső szenvedély fehér izzása: a történelmi küldetés tudata. Jobban csinálni, mint Rákócziék, Kossuthék tették!

A Bulgáriában mohamedánná s az Usában jenkivé lett É8-as honvédtisztek emléke túlságosan kisért. Korhadó magyar avaron járunk mindenütt Amerikában. A közel kétmillió magyar nyomában, akiket megevett mindenestül^ez az ország. Kiknek a verejtékéből szén és acél lett s a fizetség egy gúnynév volt: 11 hunkv.11 (Körülbelül annyit jelent, mint magyarul a "tetves cigány.") Mennyimindent el kell még nekünk, ittélő magyaroknak, mondani ennek az országnak! Mi nem segítettünk szétdarabolni az ő hazájukat, mi nem bombáztuk szét városaikat, mi nem adtuk el őket a Szovjetnek. De ők segítettek szétdarabolni Magyarországot, ők szétbombázták városainkat, ők eladtak a Szovjetnek. Túl sok van a mérleg egyik oldalán és alig valami a másikon. Mert, hogy egyénenként jól jártunk, azok, akik kimentettük ide az irhánkat, annak semmi köze a magyarsághoz. Köze csak akkor lesz, ha tel.iesit.iük kötelességünket a magyar népnél szemben. Es itt érkeztem el levelem mondanivalójának lényegéhez.

Végre rá kell döbbennünk, nekünk magyaroknak, arra, hogy teljesen egyedül vagyunk. Senkitől, de senkitől semmit se remélhetünk. Ez a csontig metsző realizmus legyen alapja nemzeti politikánknak. (Most, hogy választások voltak itt, gondosan áttanulmányoztam újból mind a republikánus, mind a demokrata párt programját. Megint meggyőződtem arról, hogy semmi—de az"égvilágon semmi—nincs bennük, ami akár egy hajszálnyi reményt nyújtana a keleteurópai status quo megváltozására, sem rövid, sem hosszú távon. Es nem hiszem, hogy jó szolgálatot tenne a magyarságnak az,

11