Itt-Ott, 1970. október - 1971. szeptember (4. évfolyam, 1-11. szám)

1971-03-01 / 5-6. szám

női türelmetlenséggel--megunta, hogy o méla lesben üldögél. Elvette a nyilat és lőtt két vaddisznót. Ezekután már megértettem a vadász buskomor arckifejezését . . .

Úgy tiz-percenként bejött a terembe egy vizesszőrü, öreg farkaskutya. Megszagolta a pár utast, aztán ráncos arcán határozott undorral visszament az esős éjszakába. Valószinüleg hivatásos éjjeliőri minőségben végezte ezeket a gyakori látogatásokat, igy rá nem vonatkozott a figyelmeztető táblácska, amely szerint: A váróterembe köpködni, káromkodni és kutyát behozni TILOS;

Az órámra pillantva szomorúan állapítottam meg, hogy még egy jó órám van vonatom érkezéséig, igy utastársaimat kezdtem nézegetni. Az egyik pádon két fekete-kendős öregasszony bóbiskolt. Szemközt velük egy hetykére pödört bajszu gazdaember pipálgatott. A pad másik végén, ahol én üldögéltem, egy korombeli parasztlegény nézelődött, hozzám hasonló unalommal.--Pocsék idő van odakint . . .--néztem rá.

—Ammá igaz . . .—bólogatott a legény.

—A katonairomám házasodott itten Devecserben. Osztán most az esküvőről igyekszök hazafelé, Ajkára . . .

—Én is ajkai gyerek vagyok--, mondtam. Ott születtem,ott jártam iskolába ... és szivemből régi, melegen simogató emlékek kezdték pergetni gondolataim rokkáját.

—Nocsak . . . nézett rám a legény csodálkozva. Aztán hogyan hijják az urat?

Megmondtam. A legény arca boldogan felragyogott.

—Pista, csak nem te vagy az? Én vagyok a Novák Laji . . .

Ekkor a pipázó gazda nagy csodálkozására, percekig csapkodtuk egymás hátát, emlékező boldogsággal.

Novák Lajival valamikor régen barátok voltunk. Második elemiben vagy fél évig egy padban is ültünk, de aztán valami égbekiáltó disznóságunk után a Segéd ur szétültetett bennünket. Más tanitó komoly veréssel figyelmeztetett volna tettünk helytelenségére, de a Segéd ur csak szomorúan csóválta a fejét—és ez jobban fájt minden verésnél.

Segédtanítónak jött a falunkba és a felnőttek csak Segéd urnák hívták. Sápadtarcu, halkszavu fiatalember volt, a gyerekkoron már túl, de a férfikoron még jóval innen . . .

Azt beszélték róla, hogy papnak készült, de gyenge tüdeje miatt nem vették fel. így aztán tanitó lett belőle . . .

A természetet mérhetetlenül szerette és gyakori természetrajzi kirándulásaink alatt a hivők imádságos áhítatával magyarázgatta a csodát, hogy csak kartávolságnyira van tőlünk és talán éppen a közelsége miatt vakon elmegyünk mellette.

Történelem-órákon elmesélte csodálatos álmait a magyar múltról, ami szép volt, és a jövőről, amit majd mi, gyerekek, fogunk szebbé tenni.

Az egyik délelőtt tűz ütött ki az iskolától alig pár háznyira. Éppen szünet volt, igy odarohantunk mi is. A zsuppfedeles kis ház úgy égett mint a papir és egy fiatalasszony szaladgált sikoltozva a ház mellett.--A kisbabám! Isten-Uram, bent van a kisbabám! . . .

Be akart menni a ropogva égő házba, de az emberek nem engedték. Ekkor valahonnan feltűnt a Segéd ur. A ház sarkán állt egy esővizes hordó, tele vizzel. A Segéd ur úgy, ahogy volt, beleugrott és párszor megmártózott benne. Aztán levetette vizes kabátját, a fejére tette és beugrott az égő ház ablakán.

Pár rémülettől dermedt pillanat után már hozta is ki, kabátjába csavarva, a kisbabát. Szemöldöke, haja kicsit leoörkölődött, ruhá-28

T