Itt-Ott, 1970. október - 1971. szeptember (4. évfolyam, 1-11. szám)
1971-03-01 / 5-6. szám
Azt Írja, hogy szót sem vesztegetne a magyar vallásra, ha "ujahban nem beszélne róla annyit egy elenyészően kis csoport." Hát ha ez a kis csoport olyan "elenyésző,"mint amilyennek őigyekszik bemutatni, akkor miért erőlteti meg magát ilyen magánszorgalommal? Annyira megijedt szegény, hogy ezt az "igen kis csoportocskát" Mao Ce Tunghoz küldi és kisajátítja magának nemes egyszerűséggel a. Golgotát, melyről azt állítja, hogy "a mi utunk, őseink lábanyomán továbbra is a Golgotához vezet;" Itt valami üzemzavar állhatott be az iró^agytérségében. Valószínűleg a Kálváriára gondolt, mert bizony Róma őseinkkel kálváriát járatott igen gyakran—de a Golgotára Jézust vitték, nem a mi őseinket (hacsak a cikkíró ősei ott nem jártak valamilyen irodai beosztásban a római légiók keretében.) Igen, ez nem vicc, ez az ember a magyar útkeresőket Mao-hoz küldi, még talán azt is jobbnak tartaná, mint azt, ha a magyar fiatalok magyar alapon keresnek kiutat a lelki dzsungelból, a szellemi sivatagból, ahová önhibájukon kívül sodródtak, mert csak egy Mindszeniynk van, de "Balogh páterünk" több is akadt. Nem veszi észre, nem tudja, hogy a hit, a vallásos élet a legmegtartóbb, legmaradandóbb közösségi forma—ha NEMZETI,anyanyelvi ala - pon kapcsolja össze az egyhitüeket, közös világnézetüeket. Dehát ezek a kérdések magasak az önképzőköristáknak és nem jelentenek bünböcsánatot. Főként pedig--és azt hisszük, itt van a kutya eltemetve—egy magyar vallási megmozdulást nem tudna az ilyenfajta cikkíró meglovagolni. Csikágó. Ifj. Fekete István: SEGÉD UR . . . Az esőszagu őszi éjszaka olyan reménytelenül szomorú volt, 'hogy könnyei hatalmas cseppekben verődtek a váróterem poros ablaküvegének. Átutazóban voltam a Veszprém megyei kisvárosban és már minden magammal hozott újságot elolvastam--még a halálozási rovatot is-igy unatkozva nézelődtem a kopott váróteremben. A falnak valamikor olaj zöld színe lehetett, de a pipafüstös, szénporos évek piszkos-szürkévé mocskolták. Hasas Jancsi-kályha álldogált unatkozva a sarokban. Ajtaja nyitva volt és fogatlan szájával úgy nézett ki, mintha egy öregember ásítana . . . A falon két kép és egy figyelmeztető táblácska lógott. Az egyik művészi alkotáson egy zordarcu, fegyvertelen vadász állt és lábainál két agyaras vaddisznó hevert. A morcona arcot nemigen értettem,mert Édesapám—aki pedig igazán kiváló vadász volt—még egy nyiszlett kis süldőcske elejtése után is szélesen mosolygott. A másik képen egy rövidszoknyás,kicsit kancsalkás hajadon támaszkodott kihívó tartásban egy virágzó bokornak. Kezében nyilat tartott, hátán tegez volt. A kép alá a művész nagy, cifra betűkkel azt is odapingálta, higy kit tiszteljünkabokorugró-szoknyás hajadonban. Szép Ilonka . . . Vadász nem volt sehol a festményen, pedig a Szép Ilonka cimü. vers szerint ". . .a vadász ül hosszú, méla lesben . . ." A biztonság kedvéért felálltam a kemény fapádról, hogy közelebbről megszemléljem a képet, mert hátha csak a bokor takarja el a mélán leselkedő férfiút. Vadász azonban sehol . . . így arra gondoltam, hogy a vadász nyilván a vaddisznós, zordarcu férfiú lehet. A dolog úgy történhetett, hogy Szép Ilonka—szokásos 27
