Itt-Ott, 1970. október - 1971. szeptember (4. évfolyam, 1-11. szám)
1971-03-01 / 5-6. szám
K: Pogánynak erkölcsi ellenvetése is van. Attól tart, hogy "szuper embereket, übermenscheket" akartok kitermelni a magyarság soraiban. F: Hogy mennyire távol áll ez a fogalom a magyar leiektől, mutatja az, hogy még szavunk sincsen rá, neki is latinul ill. németül kellett e félelmének kifejezést adnia. Nietsche magyar forditásai sohsem lettek hiresek ... K: "Nincs olyan erkölcsi és isteni törvény, ami csak ránk vonatkozik," Írja Pogány. Igaza van-e? F: Nincsen. Éppen a testvérszeretet erkölcsi törvénye diktál ja^azt, hogy az enyéimért küzdjek. Legelemibb formájában ez a családban látható; a családtagokért az ember minden pozitivet megtesz. A nemzet a mi szemünkben pedig csak a szélesebb családot jelenti. Nem jelentheti persze azt, hogy a családért, nemzetért a pozitívumokon tulmenóleg a kívülállókra támadjunk: ez már önmagunk bálványositása volna, beteges elhajlás. De szeretni, védeni, gyámolitani azt és azokat, aminek és akiknek a léte tőlem is függ, a legmagasabb isteni parancs. Pogány András sem tesz egyebet magyar közéleti munkájával. K: "Nemzeti alapon vallást soha senki nem alapított ..." F: Ha a mózesi legendáktól eltekintünk ez talán igaz, de nemzeti egyház alapítását nem egyet lehetne felsorolni. Az igazság azonban az, hogy a vallásoknak—nem a szektáknak!--nincsenek is alapitójuk: kialakulnak, kifejlődnek, ha néha egy személyiségre is vezetik viszsza őket. Ilyen értelemben nem akarunk vallást "alapítani." De nem is kell: a magyar vallás már létezik, élő lelkierő. Mi csak fel akarjuk hívni a figyelmet rá, tisztázni akarjuk a fogalmakat, le akarjuk fektetni a szisztematikus, elvi alapjait, s intézményt szeretnénk építeni rá, térbeni és időbeni történelmi helyzetünknek megfelelőt. K: Pogány persze oda lyukad ki, hogy a magyar vallás a kettős kereszténység, s felsorol mind katolikus, mind protestáns részről egypár nagy nevet történelmünkből, mondván, hogy ezek teszik a katolikus ill. a protestáns vallást magyar vallássá . . . F: Elfelejti, hogy ezek a nagyjaink nem mint nagy katolikusok, reformátusok vagy evangélikusok élnek kollektiv emlékezetünkben, hanem mint nagy magyarok. Nagyságukat mint magyarok érdemelték ki, nem mint keresztények. Avagy talán evangélikus hős-e Kossuth? Jellemző, hogy Temesvári Pelbárton—aki még csak latinul irtí--és Ravasz Lászlón kívül nem említ egyházi embereketr-mert magyarok alig töltöttek be jelentős szerepet az egyetemes kereszténység kialakításában. Ez főleg a németek érdeme volt úgy katolikus mint protestáns vonalon, ezer éven át. Csak Dávid Ferenc mondott újat vallási kérdésben számunkra s a világ számára egyedül, de őt is éhenpusztitották Báthoryék Déva várában, a katolikus-református Magyarország pedig agyonhallgatta emlékét. Legnagyobb hitvitázóink elsősorban magyarok: a katolikus Pázmány Péter bevallja Bethlennek egy magánlevélben, hogy ha az egyház és a nemzet közt kell választania, az utóbbihoz áll, s ugyanezt vallja a református Ravasz László is, a mi korunkban. Prohászka Ottokár legnagyobb érdeme is az, hogy a magyar népnek szentelte életét, hogy az ország evilági bajait akarta megorvosolni. K: "A kereszténység és magyarság .11 évszázados harmóniája megszakithatatlan egységet teremtett, mely azonos a nemzet létével és életével," véli Pogány. Ezt hogyan fogjátok fel ti? F: A magyarság nem függvénye a kereszténységnek, magyarok voltak a kereszténység előtt, s lesznek a kereszténység után is. A kereszténység valóban szerves része a magyar kultúrának, ezt elvitatni vagy eltörölni nem lehet, nem is akarja senki, különösen a pozitív 25
