Itt-ott, 1969. november - 1970. szeptember (3. évfolyam, 1-10. szám)
1970-09-01 / 10. szám
magatartást oda teszi, ahova való: az elnyomás épp hogy a szocializmust sértő tünetei közé. # A nacionalista jogot sért (más népeket, önző előnyért); a patrióta jogot véd. Nincs a szellem embereinek olyan nemzetközi találkozó ja, ahol a még oly magas katedrákon folyó eszmecserével ne vetekednék az a. véleményváltás, amely a folyosón, a dohányzóban meg aztán a tányérok fölött lendül neki. Ez történt itt Bécsben is az Akademie der Wissenschaften dohányzójában, a Bristol éttermeiben. A hét keleteurópai nép képviselőinek alkalomszülte (de attól csak villanóbbvilágitóbb) gondolatai mellé odatették a magukét nyugodtabb mu'ltu nemzetek fiai is. Van helyzet, amidőn a vélemények sokasága a problémának már csak a halmát növeli, ahelyett, hogy alapjainak fölfedését segítené. A megfogalmazások ilyen kupacához megint csak azzal a természetes közvetlenséggel tanácsos hozzányúlnunk, amelyre a valamikori pusztai estéken a konyhaasztalra kiboritott sok szakajtó bab helyes osztályozásakor oktatta gyermekűjjainkat anyánk: ide a fehéret, oda a tarkát, amoda a fonnyadtat; mindezektől pedig meszsze, akár az asztal alá a romlottat, a zsizsikest. Ami különben a nagy filozófusok lényegközelitő módszere is. $ Az ember társas lény. Tiz ember elkülönítve egymástól: tiz rab. Együttesen egy kis vigadalom, egy kis esküdtszék, egy kis eklézsia. Az ótestamentum istene tiz ember gyülekezetét kivánta, hogy megnyilatkozzék. Tizen együtt többek vagyunk, mint számbeli összességünk. Az ember—a legkisebb is--a közösség közegében lett nagybetűs EMBER: világváltoztató. Ahogy a madarak szárnyas 'lények, úgy vagyunk mi társas lények. Jövőnk alakulásának--alakitásának--első föltétele, hogy milyen közösséget teremtünk. Emberi életünk leglényegesebb teendője tehát, hogy kedv- és lélekemelő közösséget alkossunk. Mégpedig minél tágabbat. Hogyan működik a miénk, még hátrányt viselve is, például néhol idegenben, vagy ajkukra se véve, mert oly messze szakadtak. Nem a boldogság alkot közösséget, egyre tágabbakat; hanem a boldogtalanság, egyre szükebbeket. Az emberiség mintha már nem is az országonként vagy nemzetenként való vetélkedés, hanem mármár a törzsi torzsalkodás korszakainak mérgét Ízlelgetné, átmenetileg. A századforduló óta nincs félév, hogy valamely nemzeti kisebbség jajpanasza ne riasztaná az emberiség lelkiismeretét, igen gyakran világhírességek szaván át követelve gyökeres beavatkozást. S ki ne emlékeznék, hogy az ilyen gyökeres beavatkozások rettenetes háborúkat je'lentettek--azok pedig sokszor csak újabb—mintegy szerepcseréből támadt—nemzetiségi fájdalmakat? Mi következik hát ebből? Semmiképp a végletnek a véglettel való összeszikráztatása; nem az a rövidzárlatos logizmus, hogy a büszkeség-türelmetlenség elhárításául magát a nemzeti érzést, a csordaösztön meggátlásául magát a közösségi érzést fojtsuk vissza; hogy a nemzetiségi bajok föltáróit nyomban háborús uszitóknak, revancheur-öknek bélyegez-7
