Itt-ott, 1969. november - 1970. szeptember (3. évfolyam, 1-10. szám)
1970-07-01 / 8-9. szám
jöttek velünk szembe, egyenruhák csillog-tak, funkcionáriusok gőgösködtek, és mi nyeltük keserűségünket, és átcsaptunk az utca másik oldalára, hogy ne találkozhassunk a hatalom kiszámíthatatlan szeszélyeivel. Lekonyult fejjel futottál haza, hogy magad légy: ember önmagadban és önmagadnak. És ezekben a szégyenpercekben tört ki belőled a kreaturális kin legelemibb vágyszava! csak még egyszer felemelt fejjel járni és félelem nélkül tekinteni az emberi szemekbe. Jártok-e már felemelt fejjel? É'litek-e már a félelem és hatalmi elnyomatás alól felszabadult, emberhez méltó életet? Ha igen, úgy én fáradt nosztalgiával intek búcsút nagyon messziről és nagyon mélyről. Én még mindig a földet nézem: a port, a sarat, és még mindig megváltatlanul mormolom a vá^y immár nyolcéves szaváti csak még egyszer felemelt fejjel járni és nem szégyenben és félelemben . . . Életemet tiltó rendeletek keretezik. Az egyik megtiltja, hogy este nyolc órán túl az utcán tartózkodjam, a második provokációnak^ veszi, ha ismerősömet anyanyelvemen üdvözlöm, vagy annak köszönését úgy fogadom, és táborral fenyeget. A városban inspekciózó diákpatrulok pofonokat osztogatnak, és rendőrségre cipelik a magukról megfeledkezett embereket. Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodásabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelvén nem jelenhet me^, rádiót tilos hallgatnom. Lekonyult fejjel járok, és némán, es ha lehet, ki sem mozdulok emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen! a jogfosztott emberek szégyen- és félelemterhes élete. Es az ok? Egyetlenegy tény, vádak vádja! magyarságom. Magyar_ vagyok, tehát bűnös vagyok. A faji kizárólagosság német barbarizmusának annyi millió emberéletbe került letörése után egy újabb keletű faji kiméletlenség büntet sommásan, tehát igazságtalanul. Ez a sommázás ördögökké és angyalokká egyszerüsit nemzeteket. Vannak fasiszta államok, és vannak antifasiszta népek. Fasiszta a német, és antifasiszta például a román. A fasizmus bűnében leledző^ a magyar, és az antifasizmus erényeit reprezentáló például a szlovák. Kivételek nem türetnek, és nem számítanak. Tíz igaz nem lehet száz bűnös felmentvénye, de a másik oldalon ugyanakkor kilencven bűnös a tiz igaz erényéből élősködik. Győzők vannak és legyőzöttek. Örök törvény. Háborús törvény! embertelen törvény. Vae victis! A legyőzöttek csoportjába tartozom újra: magyar vagyok. Á legmélyebb megalázottság fokáról, nyelvfosztottan, szóbénitottan kiáltok hozzátok, szabad emberek, irók és Írástudók, kiknek némasága már feloldódott. A mélyből—de profundis--a legmagasabb fórumhoz apellálok: a szellem szabad embereihez. Egyetlenegy ember egy gettózott kisebbség, egy elnémított nyelv nevében, minden törvényes vagy különleges megbízatás nélkül, szobám négy falából kiindulva a magam bőrére és felelősségére és mégis az öszszességet képviselőn, mert aki itt szót kér! iró, szlovenszkói magyar iró. A szellemi fasizmusnak nem voltam épp utolsó magyar katonája. Aki ismeri irói működésemet, az tudja, hogy az utolsó szabad években minden soromat és gondolatomat a hitlerizmus elleni szellemi harc determinálta, annyira, hogy kritikusaim már "mániákus monotóniáról" beszéltek. Újságcikkeim, folyóirataim (Korunk: a magyar 21
