Itt-ott, 1969. november - 1970. szeptember (3. évfolyam, 1-10. szám)
1970-07-01 / 8-9. szám
progresszió világszemléje, melynek csehszlovákiai szerkesztője voltam; Az üt: a Tvorba és DAY magyar testvérlapja), könyveim: az antifasizmus magyar dokumentumai. A büntetés nem maradt el: kétszer jártam meg Illavát, utána vért köptem a kórházban és megrokkantam. Számat belakatolták, és hétéves osztályrészem lett a némaság. De élt a remény, élt a vágy: beszélni, még egyszer beszélni, tanúskodni és--itélni, kiorditani azt, ami gombóccá rekedt a torkodban, és amikor úgy hitted, hogy eljött az óra, a torkodra forrasztják a szót azok, akiket egycélunak ismertél és szerettél. Ez felér a gyilkossággal. Halott vagy: néma vagy. Magyar vagy. A bűnössé dekretizált magyar kisebbség tagja. Vae victis! Uj némaságba zuhantam, és nem egyedül: egy szenvedő közösségrészese lettem. Egy Istentől, mindenkitől elhagyott kisebbség, egymással nem érintkezve, egymásról nem tudva, fásu'lt-dermedten várja a végzetet. Rezdülés, sóhajtás sem jelzi létét, lázongás, káromlás itt nem vet hullámokat, néma és mozdulatlan, mint^egy halott. A gyerek is halott: nyolcvanezer magyar gyerek némaságát gyomverte udvaru üres iskolák keretezik. Ez a kísérteties némaság, ez a gyerekszemekben kezdődő hul'iafoltos mozdulatlanság mozdit ma engem. Valakinek szólnia kell . . . Tanuk helyett vádlottak lettünk. Beszélők helyett elnémítottak: felületes egyszerüsités és álta'lánositás áldozatai. ^ A német fasizmus csehszlovákiai bünhődésének--a német kitelepítésnek— mi vagyunk a ráadása, Potsdam ellenére. Jól jött apropó:^ egy csapásra két legyet agyonütni és minden gátlástól, kötöttségtől mentesen uj célt: nemzeti államot deklarálni. Perben állunk. Különös perben, sosevolt perben, ahol az anyag ismerete nélkül, a vádlott kihallgatása, meghallgatása nélkül Ítélkeznek. Ki tud rólunk, ki ismer minket? Az ügyész—a csehszlovák^kormányosak a vádobjektumot látja, csak a kitűzött célt ismeri: az elmarasztalást. A hivatalból kirendelt védő—a magyar kormány— sose akceptálta a mi másságunkat, és nem ismerheti küldetésünk egy szóra redukált értelmét: a sz'lovenszkói vox humanát. Mi többre készülődtünk, tehát többre is vagyunk kötelezve: a vád és a védelem csak a felületet bodrozhatják, de a mélyben mi örök árvák maradunk: megértetlen, visszhangtalan áldozatok, de tiszták és tudók. A vád itt célt és cimet téveszt. A győztes antifasizmus ügyésze nem kérhet halált a szlovenszkói vox humana fejére. És ha mégis megteszi, akkor justizmordot celebrál. Küldetésünk értelme 1938-ban e jelszóban csúcsosodott ki: A szlovenszkói küldetés neve: antifasizmus. A mondatot én Írtam, és a német csizma árnyékában, az utolsó óra víziójaként Ady Endrét idéztem, halhatatlan költőnket, a magyar "embert az embertelenségben": Hogyha minden reped, szakad, Böcsületes szegény legények Pihennek a romok alatt. Ki látja ma őket, a szlovenszkói szegénylegényeket, kik a "gyáva szemérmetlenség kurjongató rossz éjjelén" böcsületükre jól vigyáztak. Becsület hűségesei, emberség művelői ma a barbarizmus cinkosaiként, rágalmazottan és tehetetlenül, meglátás és megértés nélkül dideregnek. Antifasiszta becsületünkről van szó: életünkről, a magyar emberség hiteléről, melyet mi, mindenki másnál 22
