Itt-ott, 1969. november - 1970. szeptember (3. évfolyam, 1-10. szám)

1970-07-01 / 8-9. szám

GODÓ ÁGNES alezredes részéről, amit Petőfi személyével kapcsolatban elárulnak. A cikk záróbekezdése ezt mondja:

A jugoszláviai magyar alegységek, majda dandár nem véletlenül választották névadójuknak Petőfi Sándort. Őt minden nemzetiség elfogadta. A soknemzetiségű népfelszabaditó erők katonái számára Petőfi a Duna-menti népek szabadságának költője és harcosa volt. Tetteiből, verseiből erőt meritettek a sok-sok szenvedést, nélkülözést átélt petőfisek is.

Nem tudjuk, a petőfisek Petőfinek melyik verseiből meritettek erőt és hitet, hiszen Petőfi az integer Magyarországnak volt a költője s amikor 1848-ban Jellachich császári ezredes a horvát hadsereget ellenünk vezette s a román és szerb nacionalista vezérek véres lázadást szitottak ellenünk, akkor irta Petőfi az "Élet vagy halálS" cimü versét, amely szenvedélytől elragadtatott hangon ostorozza a ránk támadt nemzetiségeket. Miután úgy látszik sem aPetőfi-dandár vezetői nem ismerték s valószinüleg Godó Ágnes alezredes sem ismeri az em'litett költemén yt, azt itt eredeti szövegében és teljes terjedelmében közöljük:

A Kárpátoktu'l le az al-Dunáig Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar'

Szétszórt hajával, véres homlokával Áll a viharban maga a magyar.

Ha nem születtem volna is magyarnak,

E néphez á'llanék ezennel én,

Mert elhagyott, mert a lege'lhagyottabb Minden népek közt a föld kerekén.

Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,

Mit vétettél, hogy igy elhagytanak,

Hogy isten, ördög, minden ellened van,

És életed fáján pusztítanak?

S dühös kezekkel kik tépik leginkább Gazul, őrülten a zöld ágakat?

Azok, kik eddig e fa árnyékában Pihentek hosszú századok alatt.

Te rác, te horvát, német, tót, oláhság,

Mit marjátok mindnyájan a magyart?

Török s tatártól mely titeket védett,

Magyar kezekben villogott a kard,

Megosztottuk tivéletek hiven, ha A jó szerencse nékünk jót adott,

S felét átvettük mindig a tehernek,

Mit váltatokra a balsors rakott.

S ez most a hálái . . . vétkes vakreménnyel Reánk uszit a hüteten király,

S mohó étvággyal megrohantok minket,

Miként a holló a holttestre száll.

Hollók vagytok ti, undok éhes hollók,

De a magyar még nem halotti test,

Nem, istenemre^nemi s hajnalt magának Az égre a ti véretekkel fest.

17