Itt-ott, 1969. november - 1970. szeptember (3. évfolyam, 1-10. szám)

1970-07-01 / 8-9. szám

leselkedtem ki az ablakon, hogy nem látok-e felszállni valami gyanus-kinézésü, egyenruhás alakot.

Végre befutottunk Münchenbe, ahol mégegyszer át kellett szánnom, mert a kislány egy München közelében lévő kertvárosban lakott. Pár perc ideges turkálás után rémülten állapítottam meg, hogy kis noteszomat, amiben a cim volt, vizes ruhámban felejtettem a bokrok alatt. Itt álltam egy idegen városban és fogalmam sem volt, hogy most mit csináljak azon kivül, hogy legszivesebben sirva fakadjak.

Órákig járkáltam a peronon és nézegettem a kocsik oldalán lévő felírásokat, de nem találtam még hasonló hangzású nevet sem. Utolsó^ reményként odamentem egy vasutashoz és megkérdeztem: kérem szépen, melyik vonat megy Brugpukhamba . . . ?

—Hova?--nézett rám értelmetlenül.

—Bocsánat—dadogtam, és sietve továbbál'ltam, mielőtt kényszerzubbonyért küld.

Arra emlékeztem, hogy egy furcsán hosszunevü város, igy pár perc múlva megpróbálkoztam egy másik vasutassal.

—Melyik vonat megy Huntugbugdorfba . . . ?--Hova?

Es ez igy ment vagy két óráig.

Egyszeresek az egyik szerelvény utolsó kocsiján megláttama fe'lirást. Örömömben szerettem volna megcsókolni a piszkos kis táblát:

UNTERPFAFFENHOFEN-GERMERING

Ez^nem vicc, kérem, mert ez a város neve. Valószinüleg valami nagyzási hóbortban szenvedő porosz városatya ötölte ki ezt a csodálatos nevet. S arcképe most ott lóg a városházán, az utókor elismerő hálájaként.

Boldogan felmásztam a kocsiba. Az utcát, ahol a kislány lakott, még mindig nem tudtam, de ilyen apróság már nem zavart. Legrosszabb esetben elüldögélek egy-két napig a váróteremben és valamikor csak össze keli akadnunk.

A vonat pár perc múlva kiindult az üvegcsarnokból. Az ut alatt ugráló gondolatokkal néztem az ablak e'lott elsuhanó vidéket, de nem láttam a táj behavazott szépségét, mert érzéseim vágyódó izgalma fátylat^vont szemem előtt.

Az ut félóráig tartott és már kászálódtam is lefelé bőröndjeimmel a füstös kis állomáson.

Ahogy felnézek—mint valami hihetetlen álom—ott megy tőlem pár lépésnyire a kislány.

—Kisszivem . . .—és hangom elcsuklott.

Aztán csak öleltük egymást és könnyeink összefolyó boldogságában hála volt és alázatos köszönet annak, AKI ezt az örökké feledhetetlen pillanatot megadta nekünk . . .

Párás szemmel simogatom a kopott kis vasúti jegyet. Újra érzem a régi csók könnyes mámorát és lelkem emlékező zenélő-órája búcsúzon ütni kezd ...

Megsimogattam a kis papirt és lágyan visszatettem a régi limlomok közé . . .

Csikágó, 1970 ápr. 2h

13