Itt-ott, 1969. november - 1970. szeptember (3. évfolyam, 1-10. szám)
1970-07-01 / 8-9. szám
miközben bőröndjeimet horgásztam a patakban, csúnya és becsületsértő szavakkal illettem magamat.^ Plasztik bőröndjeim szerencsére nem áztak be, igy egy közeli bokor alatt pucérra vetkőztem. Belga frottír törülközőmmel szárazra dörzsöltem magam és felöltöttem sötétkék angolszövet ruhám. Szerencsére volt egy szőrmével bélelt dán ballon-kabátom is, igy az összes vizes holmimat a bokor alatt hagytam és folytattam utamat. Ekkor már pirkadni kezdett és a hajnali^szürkületben^gyenge gutaütés kerülgetett amikor megláttam, hogy vizbehullásomtól alig ötven méterre egy szép kis hid vezet át a patakocskán. Fölértem egy dombra és örömmel láttam, hogy alig pár kilométerre egy falu támaszkodik az erdőszélének. Vasúti sínek is vezettek a falu felé és ez még inkább felvidított. Fellelkesedett hangulatomban minden óvatosságot félretéve,^kiléptem az országutra. Persze előbb még levetettem sáros cipóm, mert kék öltönyömmel nem állt arányban vizes és viharvert lábbelim. Miután kielégítettem a tökéletes elegáncia követelményeit, fürgén elindultam a falu irányába. Fele utón lehettem, mikor döbbenten láttam, hogy két német határőr jön velem szemben. Elbújni már nem volt időm, igy természetes arcot próbáltam csinálni és jóreggelt kívántam nekik. Gyanakodva vizsgálgattak, és az egyik megkérdezte! mit csinálok ilyen korán reggel az országúton, és hova igyekszem? Előadtam nekik egy könnyfakasztó történetet beteg menyasszo - nyomról, aki egy müncheni kórházban vár rám. Engem egy osztrák vöröskeresztes kocsi hozott le a határig és most megyek az állomásra, hogy hozzá utazzak . . . Történetem igazolására előhalásztam zsebemből a kanadai konzulátus levelét. Szerencsére nem olvasták el, mert ebben szó sem volt beteg menyasszonyról ... Sőt, éppen arra szólítottak fe'1 bennünket, hogy mindketten makkegészségesen jelenjünk meg az orvosi vizsgálaton . . . A két határőr többször végignézett, de frissen-vasalt öltönyöm és fényes cipőm megnyugtatta őket történetem hitelességéről. Valószínűleg arra gondoltak, hogy vagy valóban autón jöttem a határig, vagy az égből pottyantam az országúira. Az égi csodákban nem nagyon hihettek, mert jobbulást kívántak beteg menyasszonyomnak, elmagyarázták az állomáshoz vezető legrövidebb utat és búcsút intve elindultak a sorompók felé. Amint eltűntek az utkanyarban, őrült vágtatással elindultam a vasút irányába. Közben aggódva leselkedtem magam mögé, hogy nem jön-e utánam a két határőr, miután az őrsön kiderült, hogy szó sem volt.osztrák vöröskeresztes autóról. Szerencsémre alig, hogy megvettem jegyemet, befutott a müncheni vonat és pár perc múlva már indult is tovább,, Mikor elhagytuk az állomást, ijedtséggel vegyes kárörömmel láttam a két határőrt, amint az állomás felé loholnak. Úgy látszik kiderült, hogy megható történetem—enyhén szólva—nem felelt meg a valóságnak . . . A két határőr piperkőc öltözködésem után Ítélve most már biztos egy rafinált kábítószer-csempészt sejt bennem. Nagypapa korukban színes történeteket mesélnek majd unokáiknak a ravasz csempészről, aki még az ő éles eszükön is túljárt. Münchenig aztán minden állomáson, ahol vonatom megállt, aggódva 12
