Itt-ott, 1969. november - 1970. szeptember (3. évfolyam, 1-10. szám)
1970-07-01 / 8-9. szám
látus kocka-fejű bürokratáinak a müncheni kanadai követség papirjait, amely szerint menyasszonyommal január 12-én orvosi vizsgálaton kell résztvennem, hogy kanadai bevándorlási engedélyünk jogerőre emelkedjék. — ... nein . . . nein . . . nicht . . . nicht ... Hogy azóta mit gondolok a németekről nem irom le, mert még fajgyűlölettel vádolhatnának. így tehát nekiindultam, hogy a hajnali órákban Salzburgnál átlépjem az osztrák határt. Az, hogy nincs útlevelem, cseppet sem zavart, mert mi magyarok szinte hivatásos, illegális határátlépőknek számítottunk azokban az időkben. Az ut alatt behúzódtam a kupé sarkába és gyomromban bizsergő izgalommal néztem az ablak előtt elsuhanó sötét tájat, alvó falvakat, távoli csillagokat . . . A kerekek ütemes zakatolása elá'lmositott és behunytam a szemem. Álmodozó szunyókálásomból csak akkor riadtam fel, mikor egy kis faluhoz érve a mozdony pár hetykét füttyentett a csillagos éjszakába. Arra gondoltam, hogy a mozdonyvezetőnek talán a babája lakik ebben a faluban és ez a jelük. A kislány az éles füttyszóra^biztos felébred és boldogan dobogó szivétől úgy felmelegedik bársonyos kis teste, hogy lerúgja magáról a vastag takarót . . • Erről aztán eszembe jutott az én müncheni kislányom és Salzburgig már nem is tudtam elaludni. Az állomás pont úgy nézett ki, mint bármelyik magyar kisváros állomása éjjel kettő után. Ha nem beszéltek volna németül, akár Kaposváron, vagy Cegléden is gondolhattam volna magam. A peronon egy álmosszemü hordár megragadta vadonatúj, plasztik bőröndjeimet, és megkérdezte, akarok-e taxit? A taxit jó ötletnek találtam, igy megindultam a hordár és bőröndjeim után, amiket a svéd vöröskeresztnél szereztem be. Az egyhónapos bécsi tartózkodásom alatt ugyanis nem volt egy olyan ország vagy hitfe'lekezet segélyhelye, amit nem kerestem fel. így voltak angol szövetruháim, francia cipőim, tiroli bőrnadrágom, amerikai sportzakóm, svájci sipu’lóverem, holland teveszőr kapucnim, japán selyemsálam, olasz kardigánom . . . Kinézésem után Ítélve egy siturára induló banktisztviselő, vagy egy női alsónemü-ügyben utazó üzletember is lehettem volna. A soffőrnek aztán meséltem egy ködös történetet arról, hogy engem egy követségi kocsi vár a határnál . . . Párszáz méterrel a sorompók előtt kifizettem a taxist és bőröndjeimmel megindultam a határ irányába. Amint azonban taxisom eltűnt a kanyarban, beugrottam az országút melletti kis erdőbe, hogy a határőrséget gondosan kikerülve, átlépjek Németországba. Amint az erdőben botorkáltam, egy pár méter széles kis patakhoz értem. —Sportember vagyok, vagy mifene—gondoltam. Csak nem engedem, hogy egy ilyen vacak kis patak utamat állja . . . így rövid nekifutás után egy ifjú gazella lendületével elrugaszkodtam a partról. Csak az ugrás pillanatában jutott eszembe, hogy nehéz bőröndjeimet szükségtelen volt magammal vinnem hajnali távolugró gyakorlatomra. Hosszas elmélkedésre azonban nem volt időm, mert bőröndjeim társaságában, mint egy lelőtt vadkacsa, belezuhantam a jeges vizbe. Az érzést nem kell részleteznem s igy mindenki megértheti, hogy 11
