Irodalmi Szemle, 2021
2021/9 - Szalay Zoltán: Ufók; Vadkan (próza)
nonek, mint ezekben a napokban, megis azt mondta, mi rank ez a felhivas nem vonatkozik. Elmentek a buszok, es zuhogni kezdett, a ferfi pedig valahonnan homokzsakokat keritett, es korbebastyazta veliik a hazunkat, mintha egy egesz frontvonalat epitene ki. A szobam ablakabol neztem, ahogy pakolja a zsakokat, levetette a felsojet, es majd szetdurrant a karja, ahogy dagadtak az izmai - kicsit szoritottam is, hogy durranjon szet, mint egy tulfott hurka. Amikor felpillantott az ablakom fele, inkabb hatraleptem. Hidegen egetett a kek szeme. Mindenki elhuzott a falubol, kiveve nehany agyalagyultat, mint peldaul Ernd bacsit, aki masnap azt mondta, a Duna mar a toltes ketharmadanal jar. Onkentes gatdroket toboroztak ejszakara, akik feliigyeltek, hogy nem csordul-e tul a Duna a toltesen, bar ezt alighanem egyebkent is eszrevettuk volna. A ferfi is jelentkezett, de kikototte, hogy elobb felfegyverkezik. A tdmott utazotaskajabol kerult eld a tarisznya, amiben a vadaszpuskajat tartotta. Ernd bacsi inkabb ovatosan elsompolygott, amikor meglatta ot a vallara akasztott mordallyal. Valami olyasmit mondott, hogy semmitol sem kell felniink, es elindult a gatra. A vadkan aznap este mutatkozott eldszor. Ott iiltem az ablakomban, es vartam, hogy a Duna hullamai felbukkanjanak az ejszakaban. Az udvarunk egy kis darabkajara es az utca egy szeletere volt kilatasom, es miutan a szemem hozzaszokott a sotetseghez, kiilonos latvanyban volt reszem. Az utcat elarasztottak a vadak, mintha felvonulast tartananak. Csak epp nem voltak tul felszabadultak, nem is annyira retteges volt a mozdulataikban, mint inkabb mely szomorusag. Eloszor ozek jottek, kettesevel-harmasaval, utanuk borzok, rokak, szarvasok, minden meltdsagtol megfosztva, hiilyen tevelyegve a hazak kozott. A maganyos vadkan volt az utolso, lassan kozeledett, es epp elottiink allt meg, vagy huszlepesnyire a kaputol. Lecovekelt, es bamult, nem tudhattam, merre bamul egy vadkan, amikor igy all, de nekem olyan volt, mintha egyenesen ram bamulna. Csatakos, gubancos volt a bundaja, mintha ugy uszott volna ki a megaradt Dunabol, es nyilvanvaldan fogalma sem volt, hoi van. Vagy megis. Orakig allt ott, a kapunkkal szemben, mintha varna valamire. Masnap a ferfin a faradtsag legkisebb jelet sem lehetett latni, pedig hajnalban ert haza az orsegbol, amikor en mar aludtam. Nagyon szivesen megkerdeztem volna tole, akkor is ott allt-e meg az a gubancos bundaju vadkan a keritesiinkkel szemben, amikor hazaert, de akkor meg kellett volna szolitanom. Anyam tekintetet kerestem inkabb, mert zavartnak lattam ot. Mintha megint egy kozos burokba szorultunk volna, mint amikor egyszer tuzogeppel kapcsolta ossze a keziinket meg a labunkat. A ferfi azt mondta, a Duna nyugodt volt az ejszaka, csak a vadak hangoskodtak, es attol tart, ahogy duzzad az ar, ez csak egyre rosszabb lesz. Meg szerencse, hogy az o kicsikejere szamithatunk, es a falnak allitott agyuja fele kacsintott.
