Irodalmi Szemle, 2021
2021/7-8 - Plonicky Tamás: Nullanegatív (részlet)
kat, mint mas kolyok az edesseget; gyakorlatilag a hobbimma valt a jatekeves. Eloszor csak apro meretu targyakat ettem meg. Ilyen nyelocsovemen lefero fem kiskocsi, olyan muanyag ceruzatartd satobbi. Aztan a nagyobb termetu csecsebecseken volt a sor: a szetmarcangolt plussmackdn, a konnyen eltorheto legodarabkakon, a teljesen szetszerelheto piros muanyag traktoron. Edesanyam egy ido utan azt is eszrevette, hogy nem mindennapi fogyasztasi szokasaimnak kbszonhetoen gyakorlatilag kezdenek elfogyni az otthon tartott gyermekjatekaim; ezert ujra elvitt az orvoshoz, ahol egy vervetelekkel kiegeszitett hosszu analizis kovetkezett; ekkor allapitottak meg, hogy Krukruxban szenvedek. A korhazban a muter unszolasara az orvosok elott is megettem egy jatekot. Behabzsoltam, mint kacsa a nokedlit; a rontgenkepek, hasonloan a korabbi vizsgalathoz, e produkcio utan ugyancsak nem mutattak ki semmit. A doktorok azt allitottak, hogy ilyennel meg soha nem talalkoztak. Egyik percrol a masikra diagnozis lettem; kutatok allando vizsgalati anyaga. Emlekszem meg a mindmaig megdrzott The New York Times cimlapjara, ahol szegyenlos tekintetu kisfiukent allok egy giccses hatter elott, es mert igy lattam valamelyik mesefilmben, V-betut formalok az ujjaimmal; a lapban felettem az „Ime a gyerek, akinek soha semmi nem fekszi meg a gyomrat” szalagcim diszelgett. Ezt kovetden evtizedekig eltem a Krukruxombol. Szamos cirkuszban leptem fel. Fogadasokat kotottem arrol, hogy mit tudok megzabalni es mit nem. Azota ettem mar meg iroasztalt, szetszerelt traktort, darabokra zuzott femkeritest, kerteszeti, illetve haztartasi cikkeket, es egyszer egy nyers disznot is lenyomtam. Nem mindennapi tehetsegemre azonban senki nem kapta fel a fejet; a kisebb mediacegek leginkabb freak showkat tuztek a musorukra; felfogyatekos emberekkel es szexualitassal probaltak nezettseget generalni, a nagyobb mediacegek kepviseloi es szerkesztoi pedig csak flegman legyintettek a „trukkjeimre”; azt gondoltak, hogy csupan egy egyszeru mutatvanyosssal van dolguk. Leggyakrabban a „nincs szuksegiink buveszekre” es az „ez mar nem a mentalistak korszaka” ervekkel kiildtek el; meg sem fordult a fejiikben annak a lehetosege, hogy en nem vagyok sem buvesz, sem pedig mentalista; soha nem gondoltak volna azt, hogy ezeket a dolgokat en tenyleg megeszem. Es akkor, szinte a legvaratlanabb pillanatban jott szembe az a lehetosegeket igero plakat, ami mindent megvaltoztatott... „Csak meg kell enned egy szobabiciklit, es egymillio dollar uti a markod!” - allt utolag az evszazad jatekanak valasztott amerikai showmusor poszteres felhivasaban; a kepen a musorvezeto tokeletes fogkrem-mosollyal mutatott egy, a reklam kedveert grafikai kepszerkesztovel osszezsu-
