Irodalmi Szemle, 2021

2021/2 - MÉSZÖLY 100 - Plonicky Tamás: Banzáj (próza) / MÉSZÖLY 100

örökösen hibát hibára halmozó alantas állat, a fia tudja és érezze, hogy nem beszélhet így vele, az Istennel, egyszerűen nem kommunikálhat így a feljebbvalójával, és ezért, ennek köszönhetően még egyszer megnyomta a szót, a kis-fiam kifejezést, a gyerek pedig válaszul szinte remegő szájjal, rettegve a kiszámíthatatlanságtól és az agresszív férfi a saját bőrén is több alkalommal megtapasztalt ilyen-olyan büntetési módszereitől, és nemcsak sejtve, hanem szinte százszázalékos bizonyossággal tudva, hogy ha nem ismétli meg az imént elhangoztatottakat, akkor még nagyobb baj következhet, szégyenlősen a felsőjét gyűrögetve, a lehető legcsöndesebben, gyakorlatilag már-már tátogva ismételte meg másodszor is azt az annyira utált, minden vonatkozásában égetnivaló „valaki halkítsa már le azt a vackot” című mondatot. Az indulat tüzétől felgerjedt férfi izzó, véreres tekintettel, és még vastagabbá duzzadt nyaki és homloki ütőerekkel a hangosra tekert zenelejátszó hangzavarában újra meghallott felszólításnak a hatására közelebb lépett a fiúhoz, rövid hatásszünet után a hajánál fogva felemelte a fejét, és tisztaerőből, ahogyan csak bírta spontán arconfejelte őt, ezután megtámasztva a bal lábát még egyet belefejelt a gyerek vértől tacsakos fejének a hatalmas ütéstől megroppant arccsontozatába úgy, hogy közben egyikük sem, sem ő, sem pedig a rémülettel és fájdalmaival foglalkozó nyomorult, véres, szilánkosra tört koponyájú, alsóbbrendű, kártékony féreg nem regisztrálta, hogy a maximálisra tekert lemezjátszó hangosan be-beáramló válogatásalbum melódiafoszlányaiból már nem a korábbi zenemű, hanem az „al-szik még a lel-kem, érezd hát a tes-tem! A gyöny-ört én ker-es-tem, meg-őr-jít a vágy!” refrénnel ellátott kilencvenes évekből származó Kozsó-dal szólt. Az enyhe megfázástól szenvedő apa a büntetés mozdulatsorát, az alázás amolyan megtetőzéseként, és pusztán azért, hogy a bömbölő, véres arcú gyerek, akinek e két fejeléstől az orrnyerge és az arccsontja is több helyen eltörött, és aminek a nyomát, akkor még nem tudta, de haláláig hordani fogja majd, és ami miatt a kor- és későbbi cellatársai hoszszú-hosszú éveken keresztül Rambónak meg harcosnak nevezik, megjegyezze az örökre megjegyzendőt, örökre eszébe vésse az örökre észbe vésendőt, az életideje lejártáig tudatosítsa azt, hogy ilyet többé nem tehet a feljebbvalójával, az apa két ujjal megfogva a saját orrcimpáját a taknyának spontán, villámgyors kisfiára fröccsentésével tetézte meg; a férfi egy hirtelen jött vad, de számára annál izgalmasabb, örömmel és indulattal teli ötlettől vezérelve ráfújta az orrából ömlő zöld trutyit a fájdalomtól, illetve sérülésektől sipító csöppség véres arcára és a többi orrából kifolyó csulát, ami e tökéletlenül kivitelezett mozdulatsornak köszönhetően maradt meg hüvelyk- és mutatóujján, egyszerűen csak beletörölte a gyerek SuperMario-feliratú, sapkás figurát ábrázoló kék, enyhén véres felsőjébe, majd pedig mintegy közölve a tényeket, és lefektetve az időközben felnőtté érett, immáron családapaként funkcionáló fiú által azóta soha