Irodalmi Szemle, 2021

2021/2 - MÉSZÖLY 100 - Plonicky Tamás: Banzáj (próza) / MÉSZÖLY 100

gánkívül fekvő csinos, ismeretlen nő nedvben tocsogó puncijának biztonságát élvezi, és férfiassága teljében, mintha mi sem történt volna az elmúlt párperces időintervallumban, folytathatja az a-a-a-a minden hangsávon megszólaló nyögések között, izzadt-pulzáló dinamizmusban megszólaltatott, élvezettel teli „ugass, ugass, cicabogár!” felkiáltásokat; majd pedig a semmiből egy gyermeksírás-örvény veszi kezdetét, ahol előbb felnőtt emberek vitatkoznak nyálfröcsögve, eltorzult arccal, vérben forgó szemekkel, hisztérikusan, aminek a végeredménye most még véletlenül sem a számára jól megszokott, olykor-olykor vérző sérülésekig is elfajuló verekedés, nem az otthonában élő, üvöltő állatokként megnyilvánuló családtagjainak gátlástalan és ádáz élethalálharca, hanem csupán egy, a falon szerteszét zúzott porcelántányér, aminek ő az egyik szőnyegre esett cserépdarabkájának szilánkját felemeli, kellő érdeklődéssel végigsandít rajta, ezt követően pedig egész egyszerűen mindenfajta megfontolás nélkül végighúzza azt a saját karján; a fájdalom, a kezén végigfolyó langymeleg vér érzése, és a szűnni nem akaró gyermekzokogás közepette megcsapja orrát a hirtelen az egész termet betöltő kesernyés csecsemőszarszag, és még mielőtt teljesen elveszítené a kapcsolatát a valósággal, egészen biztos abban, hogy a gyerekszar a falon darabokra szerteszét zúzódott tányérnak köszönhetően került a pelenkába. A magából fanyar bűzt árasztó gyermekürülék egy aligalig hallható, fingásszerű rotyogás után szívódik fel a végbélrendszerbe, a langymeleg vér a sértetlen ereiben újra háborítatlanul bugyogni kezd tovább, a tányérdarabkák szerteszét szóródott összes cserépszilánkja visszarepül a falhoz, és használati tárggyá állva össze könnyedén az azt elhajító nő markába szökken; megszűnik a termet betöltő éteri csecsemőzokogás, és az ezredmásodperceknek tűnő penetráns csendet követően a régi, azóta már elárverezett és eladott lakásuk nappalijába kerül, ahol a távolból ugyancsak az apja jól ismert, maximális hangerőre tekert kedvenc válogatásalbumának dala szólal meg, amelynek örökös, megmásíthatatlan refrénje az, hogy „a valóság gyak-ran a fejé-re áll, és elin-dult akkor, hogy átélje, amit kita-lált”, de mivel mesét szeretne nézni, már nem is emlékszik arra pontosan, hogy melyik csúcsszuper, a kortársait és őt magát is minden ízében tökéletesen és teljesen lekötő, izgalmakkal teli japán rajzfilmsorozat a Digimon, a Tálamon, vagy a Pokemon ment-e a tévében, mert csak azt tudja, hogy érdekelte a folytatás, amit akkor is, mint mindig, hosszú-hosszú éveken keresztül, tér-