Irodalmi Szemle, 2020

2020/7-8 - Szalay Zoltán: Vissza északra (novella)

az ut menten, amire dsszerdhogtek. Egy bamulo dregasszony. Egy riadtan menekiilo koborkutya. A porban hempergo cigany gyerekek. Egy vizes vbdrot cipelo fiatal lany, akinek becsorgott az izzadsag a melle koze. Egy fellabu dreg, aki egykedvuen botorkalt az ut szelen. Az egyik ilyen utan megszolaltam, hogy meg sosem voltam Parkanyban. Allitolag ott van az a nagy templom, a bazilika, amire a parkanyiaknak van kilatasuk, nem az esztergomiaknak. Irinyi varatlanul megszolalt, hogy ha meg nem romboltak le a komcsik. Szentpeteri kinezett az ablakon, es felrdhbgott. Most a komcsik harcolnak a komcsik ellen, kerdeztem. Anyad a komcsi, hurrogott le Irinyi. Szentpeteri ugyanugy oldalra nezett, es kacagott egyet. Rovidebbet, mint korabban. Hatraneztem, a kocsi a kozuton is olyan port vert fel, mintha folduton haladtunk volna. A szazados elvtars azt mondta, atvisztek a hataron, de nem lephetem at a hatart, mit j elent ez, kerdeztem, es nyiltan beleneztem Irinyi arcaba. Pontosan azt jelenti, amit jelent, vagta ra hangosan Szentpeteri. Amugy meg mikor tanultal meg igy magyarul, morogta Irinyi, a cigisdobozaban kotoraszva. Elovettem a sajat dobozomat a farzsebembol, es megkinaltam. Kicsit szetnyomodott, de szivhatd volt. Irinyi ekkor nezett eloszor a szemembe. Nem volt semmi az arcan, talan csak nemi elmosodott unalom.

Komppal keltiink at Parkanynal, csak en bamultam a bazilikat, a tobbiek ugy tettek, mintha ott sem lenne. Tucatjaval alltak a tankok a Duna mindket partjan. Irinyi azt kerdezgette, miert indultam most vissza. Mondtam neki, hogy a nagybatyam bekattant, es elkuldott, szerintem Roza miatt. Ki az a Roza, kerdezte kelletleniil Irinyi, mint akinek nines ideje ilyen gyermekded sztorikra. Az unokatestverem. Megkurtad, kerdezte, a cigi logott ki a szajabol, es a komp vetette aprocska hullamokat bamulta. Nem az a fajta, mondtam. Szentpeteri ekkor ram nezett a szokasos felmosolyaval, es mintha erdeklodest lattam volna a szemeben. Vannak szep lanyok erre feletek, kerdezte. Kisse osszezavarodtam, hogy ilyen jamboran fogalmazott. En itthagytam egyet, valaszoltam, Leanak hivjak, tizennyolc eves, barna es nagyon tiirelmetlen. Irinyi erre felrdhdgott. A bazilikat neztem, ahogy szepen beteriti a delelotti fenypokroc. Nem volt hova menniink, az utolso este, mielott eljottem volna, a jeerde udvaran ujjaztam meg, es ugy sikitott, hogy az osszes kutya vonyitani kezdett a kornyeken. Irinyi visitva rbhdgott, Szentpeteri mosolyogva megkerdezte, mi az a jeerde. Egy doccenes jelezte, hogy kikotottiink a csehszlovak parton.

A hdditok hazahoztak, de nem lephettem at a hatart.

Nyugodt volt a taj, helyenkent fel-feltuntek a tankok, egy-egy dregember megfordult utanunk az ut menten, nehol csodiileteket is lattunk, egy fejkendos neni egyediil allt Muzsla kozepen, az eg fele nezett, es konnyek csorogtak lefele az arcan. Most ez vajon bekeido-e meg. Ezt nem kerdezhettem meg, Szentpeteri es Irinyi nem mondott semmit arrol, mit keresnek itt. Foleg a helyi lanyok erdekeltek oket. Hogy tudnak-e magyarul, mint en (Szentpeteri), hogyan mondjak totul, hogy szopjal le (Irinyi), tenyleg utaljak-e erre a magyarokat (Szentpeteri), en is utalom-e a ma-