Irodalmi Szemle, 2020
2020/7-8 - Szalay Zoltán: Vissza északra (novella)
munistak ket evvel korabban megengedtek, hogy helyreallitsak, mert mar majdnem osszedolt, pedig kaprazatos kozepkori freskokkal volt telefestve a belseje, azon a julius vegi esten Roza azt mondta, szerinte neki ott eszakon kellene meghalnia. Amikor kerdeztem, miert, azt valaszolta, szerinte a lelke ot is oda huzza. A negyvenes evekrol mi mar nem tudtunk semmit, es az apamek nem sok mindent meseltek. Az apamekat nem vittek el, valami isteni csoda folytan. Sanyi bacsi evekig nem valaszolt apam leveleire, haragudott, mert neki mennie kellett, es nem ertette, hogyan tortenhet meg, hogy az embert egyszer csak felrakjak a vonatra, es elviszik, egy huszonoteves, bivalyeros ferfit. Nem beszeltek errol, es csak a hosszu hallgatas oldott fel valamit kozottiik, amig aztan az apam egyszer, mar sok ewel kesobb meglatogatta oket R.-ben. Akkor mondta neki Sanyi bacsi, hogy ez a kapu akkor is ugyanigy nyikorgott, amikor megerkeztek ide. Ezen az augusztus vegi hajnalon is ugyanugy nyikorgott. Akkor, ott, a regi r.-i templom mellett, a tisztason, amelyet kozmikus sotetsegbe vontak a mely hangon suttogo tolgyfak, jutott eszembe eloszor, hogy egyetlen bizonyossag letezik szamomra, megpedig hogy meg kell csokolnom Rozat, ezt a teljesen valoszerutlen tiinder-unokatestvert, meg ezen a nyaron. A buszsofor riadtan meredt ram, amikor kozdltem vele, hogy Szombathelyre kerek egy jegyet. A szemeben olyan osregi felelmet lattam, mint a rettego vadallatok tekinteteben. Olyan gyorsan, hogy senki eszre se vehesse, vegigpillantottam magamon, vajon mi lehet rajtam ilyen ijeszto. A buszsofor elorenezett, a lampaja fenyebe, amely bagyadtan torte meg a hajnal mely derengeset. Egyetlen szot sem szolt, resnyire nyitotta a szajat, belathattam a fogai rozsdabarna kozebe, a szaja sarkaba feheres csomdcskak tapadtak, amelyek a kiszaradt ondora emlekeztettek. Kiadta a jegyet, elvette a penzemet, es a markomba csusztatta a visszajardt, mar-mar bensoseges mozdulatokkal, es meg egyszer az arcomba nezett, mintha figyelmeztetni akarna, de az elnyilt szajbol csak alig hallhato, szukolesre emlekezteto lihegesfele szurodott ki. Elaludhattam az uton, mert semmi nem maradt meg belole, csak az egesz bensomet atjaro razkodas, es Szombathelyen ugyanabban a gorcsben szalltam le, amely meg az utazas elejen fogott satuba. A Halkan Szuszogo Emberek Varosanak neveztem el akkor Szombathelyet, amelyre szerettem ugy gondolni, mintha tudnek rola barmit is, csak mert nehanyszor beugrottunk Rozaval es Angela nenivel affele igazi gyermekded
